Biszku Béla a párt ökle volt, az 1956 utáni megtorlások egyik kulcsfigurája. 1957–1961 között, a számos esetben halálbüntetéssel végződő perek idején belügyminiszterként szolgálta Kádár rendszerét, tagja volt a Magyar Szocialista Párt legszűkebb döntéshozó szervének, a politikai bizottságnak. Ennél jóval kevesebb is elég lenne, hogy történelmi szerepét az 1956-os forradalom vérbefojtói között jelöljük ki. Sőt azt is mondhatnánk, hogy Biszku utolsó gazember, aki politikai karrierjét az orosz tankoknak köszönheti, és pár éve hiába mondta bele a kamerába, hogy nem bánt meg semmit, attól csak még inkább hazaáruló.
| ||
Mindezt elmondhatjuk, leírhatjuk, történelmi tényekkel is alátámaszthatjuk, a napnál is világosabbá tehetjük, ám ez édeskevés ahhoz, hogy Biszkut (vagy bárki mást) börtönbe küldjünk. Ahhoz konkrét vádakra, illetve bizonyítékokra van szükség, a történész ide nem elég, a „történelem ítélőszéke” meg különösen. Olyan ügyészi munkára van szükség, ami nem hagy kétséget a felől, hogy a megvádolt valóban elkövette azokat a bűnöket, amivel vádolják.
Biszku Béla ellen majd’ 25 évvel a rendszerváltás után indult ügyészségi nyomozás, miután feljelentette őt egy jobbikos képviselő, Szilágyi György. Korábban is feljelentették, nem egyszer, ám akkor nem történt semmi. Szilágyi jelen feljelentése a Biszku belügyminisztersége idején elkövetett megtorlásokra vonatkozott, ám ez ügyben még mindig nyomoz az ügyészség. Ellenben – csak úgy, a semmiből – mégis került egy vádirat, melynek legfontosabb eleme az (a per vádiratával, előzményeivel e heti nyomtatott kiadásunkban foglalkozunk részletesen), hogy Biszku 1956 végén, az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának tagjaként közreműködött a karhatalom („pufajkások”) létrehozásában, közvetlenül irányította annak vezető testületét, a katonai tanácsot, és olyan célokat tűzött ki, melyet a karhatalmi erők végrehajtottak. Egyebek mellett ilyen volt az 1956. december 6-án, a Nyugati pályaudvarnál, illetve két nappal később, Salgótarjánban leadott sortűz is, melyben közel ötvenen – köztük nők és gyerekek – lelték halálukat.
1956 decemberében nemcsak Budapesten és Salgótarjánban voltak sortüzek, ám e két eset nyomán születtek jogerős ítéletek 1996-ban, illetve 2001-ben. Noha eltelt 13, illetve 18 év, az ügyészség anyagában sok újdonságot nem találunk, a vádiratban e korábbi ítéletek léptek elő bizonyítékká. Mindez elsősorban azért aggályos, mert azt a látszatot kelti, hogy az ügyészségnek mindennél fontosabb volt a gyorsaság, az tudniillik, hogy a 93 éves Biszkut még életében bíróság elé állítsák.
A mai tárgyaláson az ügyész egyebek mellett felbujtóként, aljas indokból és célból elkövetett, több emberen elkövetett emberölés háborús bűntettekkel vádolta Biszkut, s kérte a legsúlyosabb ítélet kiszabását. Tette ezt annak ellenére, hogy perbeszédében elismerte, az nem bizonyítható, hogy a vádlott (vagy az Ideiglenes Intéző Bizottság bármely tagja) tűzparancsot adott volna ki. „De ennek nincs is jelentősége! – tette hozzá –, mivel a sortüzet végrehajtó karhatalmisták »ideológiai tűzparancsot« kaptak, ami azt az érzetet nyújthatta, hogy lőhetnek akár békés tüntetőkre.”
Noha a védelem épp a korábbi sortűz perek anyagára támaszkodva jelentette ki, hogy a salgótarjáni esemény idején a karhatalom a központi utasításokat semmibe vevő szabadcsapatként működött, a Nyugati pályaudvarnál történtek esetében pedig nincs arról jogerős ítélet, hogy bárki is a tömegbe lőtt volna, a bíróság inkább az ügyészi a gondolatmenetet fogadta el, és ítélte el Biszkut első fokon, 5 év 6 hónapi börtönbüntetésre. Mindezt Biszku 1956-ban, az Ideiglenes Intéző Bizottságban tett (kemény, ám konkrétumokat nem tartalmazó) kijelentéseire, illetve a salgótarjáni sortűz egykori ítéletére támaszkodva. Noha a vádirat csak két sortüzet említ, a bíró az ítélet indoklásában még arra is kitért, hogy a sortűz akkoriban „nem volt elszigetelt jelenség”.
Ezek után nehéz bizonyítani, hogy ez a bírósági ügymenet más célt is szolgált volna a vádlott mielőbbi, és akár megfelelő bizonyítékok nélküli megbüntetésén kívül. Biszku valódi disznóságai továbbra is homályban maradtak, viszont olyan háborús bűncselekményekért ítélték el, amelyeket nem sikerült minden kétséget kizáróan rábizonyítani.
Az a kérdés, hogy számít-e mindez? Mit is mondott Lázár János 2013. október 23-án? Azt, hogy „ha most nem, akkor már sohasem szolgáltatnak igazságot”. Ezek szerint elég Biszkut a rács mögött látni, a többit meg ne bolygassuk? Csakhogy Lázár még azt is mondta, hogy „a Biszku-per csak az első ilyen ügy”. Ki lesz a következő?
