Május 10. délutánján, az új Országgyűlés első ülésnapján formálisan is miniszterelnökké választották Orbán Viktort. A szavazástól tartózkodó Orbánt leszámítva a Fidesz–KDNP képviselői igennel, az ellenzéki frakciók és független képviselők nemmel szavaztak, a DK négy független képviselője nem vett részt az ülésen. A kormánypártok az eseményre nagygyűlést szerveztek, így a Kossuth téren gyülekező hívek kivetítőn figyelhették a szavazás izgalmas pillanatait és Orbán első felszólalását, az ülés után pedig a nép közé ment a Fidesz–KDNP-frakció, és újabb beszédek következtek. A fideszesek magukhoz képest kevesen, de így is több ezren voltak, bár a szervezők talán több embert vártak, hiszen még az Alkotmány utca elején is álltak a hangszórok, ahol már egy lélek sem ünnepelt.
| ||
Orbánnak a házban elmondott háromnegyed órás és a téren előadott hatperces szövege között stílusbeli különbségek voltak ugyan – a parlamentben a „háromharmad” miniszterelnökeként kívánt szólni, míg a Kossuth téri emelvényen érezhetően a sajátjaihoz beszélt –, ám a fő üzenet végig az egység és a középre húzás hangsúlyozása volt. A Fidesz elnöke pártja újrázását a „meddő viták lezárása iránti vágynak” tudja be, szerinte a vitákat elfojtó kommunizmus után a politikusok átestek a ló túlsó oldalára, és túl sokat vitáztak, holott a választók szerint ideje lenne már dolgozni is. Orbán kijelentette, hogy nem kíván vitát nyitni az alaptörvényről, a nemzet egyesítéséről, a munkaalapú gazdaságról (érdeklődve várnánk, ki állna elő a nem munkaalapú gazdaság ötletével), valamint arról, hogy gyermekeinket „az internacionalizmus helyett a haza szeretetére neveljük”.
A Fidesz retorikájának eddig is része volt azon látszat felkeltése, hogy a kétoldali szélsőségek – értsd: a Jobbik és a balliberális ellenzék – között ők képviselik a stabilitást, Orbán beszédeinek ez most egyenesen a vezérlő gondolatává vált. Szélsőséges a miniszterelnök szerint az, aki veszélyes a magyarokra, például aki az Európai Egyesült Államokat vagy az EU-ból való kilépést óhajtja (ezen a ponton érdeklődéssel figyeltük, ahogy az Európai USA emlegetése hatalmas füttykoncertet váltott ki a tömegből, ellentétben a kilépés gondolatával). A két extremitás közül a továbbiakban inkább a „bukott baloldallal” foglalkozott Orbán, akik ugyan a belföldi választást elvesztették, de mindig készek Magyarország ellen uszítani az újságírókat, a multikat, az EU intézményeit meg a Tavarest (elsöprő erejű füttyorkán).
A miniszterelnök a liberalizmus eszmerendszerét is bírálta, nekiment például a majd 150 éve halott John Stuart Millnek, mivel szerinte a „mindent szabad, ami a másik ember szabadságát nem sérti” elv a gyakorlatban az erősebb uralmához vezet, lévén nem egyértelmű, mi sérti a másik ember szabadságát. Ezzel olyan elveket állított szembe Orbán, mint az „amit nem akarod, hogy veled megtegyenek, azt ne tedd másokkal”, „amit akarod, hogy veled megtegyenek, azt tedd másokkal”, sőt „mindenki tegye meg, ami tőle elvárható, és kapja meg, ami neki jár”. Arra nézvést sajnos nem szolgált eligazítással, hogy kitől mi várható el, és kinek mi jár.
Orbán szerint – kapaszkodjanak meg – forradalom zajlott az elmúlt négy évben, de nem az utcákon (és nem is a fülkékben), hanem a lelkekben. „Kialakulóban van egy lelki egység határon túli és inneni magyarok, sőt jobb- és baloldali magyarok között.” A jó miniszterelnök feladatát is ennek fényében jelölte ki, ez nem áll másban, mint „a nemzet egész államgépezetet átjáró lelkének” megértésében, jelentsen ez bármit is.
A miniszterelnök felszólalása elején a szavak világos használatának visszaállítását ígérte, mondatainak azonban külön-külön nehezen tudnánk bármiféle értelmet tulajdonítani. Az egész együtt azonban nagyon is világos volt: amit ő mond, az nem egy politikai álláspont a sok közül (feltűnő volt, hogy egyszer sem nevezte pártját, kormányát vagy saját magát jobboldalinak), hanem a magyar emberek, a nemzet akaratának egyetlen igaz lecsapódása. Az elkövetkező ciklus(ok)ban éppen ezért nem politizálni, nem vitatkozni, nem álláspontokat ütköztetni kell, hanem ki kell állni a „magyar ügy” mellett, és képviselni kell „a magyar érdekeket” itthon csakúgy, mint Európában. Az első parlamenti beszéd nem is igazolhatta volna vissza jobban azokat az aggodalmakat, amelyek az országgyűlési politizálás még totálisabb eljelentéktelenedését vetítik előre. Az is világos, hogy Orbán a baloldal létjogosultságát csak annyiban hajlandó elismerni, amennyiben a „további vitát nem igénylő kérdésekben” besorol mögé, azaz megszűnik baloldalnak lenni. Rajtuk múlik, hogy ezzel az egyszerre politikaellenes és a politikát az emberek mindennapi életébe radikálisan beleszövő projekttel szemben lesz-e alternatívájuk.
