Orbán Viktor a múlt kedden egy spontán köztévés kérdésre azt találta mondani, hogy a halálbüntetés kérdését „Magyarországon napirenden kell tartanunk”. A kijelentés, mint az várható volt – és mint azt a kormányzati spin kétségkívül remélte is – nagy visszhangot keltett bel- és külföldön. Persze, már az első pillanatban mérföldekről szaglott az egész mögött meghúzódó úgynevezett stratégia: a kormányfő bedobja a halálbüntetés-témát, mire az „emberek véleményét” magáévá tévő Orbán Viktorra össztűz zúdul a hazai baloldal és a dolgainkba feszt beavatkozó Nyugat (az idegenek) felől.
| ||
A mostani válságos belpolitikai időkben – sorozatos vereségek az időközi választásokon, a vártnál jóval több elégedetlenkedő a devizaelszámolások miatt, láthatóvá vált komoly feszültségek a táboron belül, zuhanó népszerűség – egy ilyen szituáció kész főnyeremény a számára. Ráadásul ezzel a lépéssel Vona Gáborékat is bemattolja a fineszes miniszterelnök (és tanácsadói köre), hiszen a szélsőjobb Orbán után kényszerül majd kullogni; nem is tehet mást, elvégre mégiscsak a Jobbik politikai programjának egyik lényeges pontjáról van szó – vélhette a kormányzati agytröszt.
Rogán nem kérdezte meg
Csak hát, mint az utóbbi hónapokban majd’ mindent, a Fidesz ezt is jócskán elmérte. Például azért, mert az unióban a kelleténél is nagyobbat szólt az egész; ott ugyanis alapelvekkel – márpedig a halálbüntetés vissza nem állíthatósága az európai közösség egyik fundamentuma – napi politikai érdekek diktálta cinikus számításból nem szokás szórakozni. Orbánt a politikai szélhámoskodása miatt legott tetemre hívták, a Fidesz pedig defenzívába szorult, és, ahogyan ez ilyenkor szokásuk nekik, elkezdtek összevissza beszélni. Lázár János a sajtótájékoztatóján előbb azt mondta, hogy az emberek véleményét köteles meghallgatnia a kormánynak (és ők halálbüntetést akarnak), majd néhány perccel később azzal jött, hogy nem ismerheti 8 millió ember véleményét (ezért kell beszélni a témáról). Több kormányzati megszólaló is sietve nyilatkozott, hogy Orbán „nem akarja visszaállítani” a halálbüntetést. Rogán Antal okfejtése szerint a halálbüntetés eltörléséről a nép megkérdezése nélkül, a nép választott képviselőinek megkerülésével döntött az Alkotmánybíróság, ezért időszerű a kérdés újbóli „megvitatása”. Domány András újságíró erre pillanatok alatt kiderítette, hogy az Országgyűlés 2004. február 16-án szavazott az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló 1950-es Római Egyezmény tizenharmadik, „a halálbüntetés minden körülmények között történő eltörlésére vonatkozó jegyzőkönyvének kihirdetéséről”, elsöprő többséggel, köztük a Fidesz-frakció nagy részének, így Rogán képviselőnek az igen szavazatával is támogatva azt.
Be kell vezetni a halálbüntetést
Amikor pedig a kormányzat a „közbeszéd tematizálásában” újabb fájlt nyitva műmájer sértettséggel arról hadovált, hogy az európai közösség nem tagadhatja meg Magyarországtól a vitatkozásnak, ennek a demokratikus alapértéknek a szabadságát, seperc alatt a Fidesz orrára húzta boldog-boldogtalan, hogy az nem vita, amikor előre tudjuk a „megbeszélés” végeredményét. (Az „nemzeti konzultáció”, de ez most mellékszál – azaz mégsem, mert az ügymenet jelenlegi iránya erősen egy halálbüntetéses konzultáció felé mutat.) Márpedig tudjuk a végeredményt: az uniós tagság fölmondása nélkül a halálbüntetést nem vezethetnénk vissza a magyar jogrendszerbe. A tagságot pedig Orbánék szabadságharcos retorikájuk ellenére sem mondják föl. (Persze, kevésbé az európai értékközösség büszke vállalása miatt nem, sokkal inkább a hazánkba – és tekintélyes mennyiségben fideszes és Fidesz-közeli zsebekbe – áramló uniós támogatások miatt nem.)
| ||
A koalíciós partner KDNP kijelentette, hogy elvi okokból nem támogatja a halálbüntetés visszaállítását. Az elmúlt napok verbális ámokfutása továbbá jó néhány Fidesz-frakciótagnak is sok volt, és egyre-másra olvashattunk a sajtóban arról, hogy közülük is többen nem értenek egyet Orbán újabb gondolatkísérletével. Orbánt egyébiránt, mint már említettük, kezdetben azzal védték Lázárék, hogy ő csupán annyit vetett föl, hogy beszélni kell a kérdésről; és merő rosszindulat a miniszterelnök szavait a halálbüntetés szorgalmazásaként értelmezni. Márpedig a kabinet szerint a Guardian című brit lap így járt el, de meg is nézhette magát, mert Kovács Zoltán kormányszóvivő olvasói levélben reagált az írásra, enyhe megbántottsággal. Csakhogy végül – szokásos péntek reggeli, rádiós interjúnak álcázott eligazításán – maga a nagyfőnök tette világossá: ha a törvénytisztelő, ártatlan emberek megvédése „másképp nem lehetséges”, akkor be kell vezetni a halálbüntetést.
Majd’ mindent megtagadott és majd’ mindenkit átvert
Egyfelől tehát a közbeszéd ilyetén „tematizálása” körül teljes a kormányzati káosz. Másfelől meg, mint oly sok esetben bebizonyosodott már – a nacionalista kultúrpolitikától kezdve a cigányok szegregációján át az idegenellenes hisztériáig –, a Fidesz nem tud hitelesebb Jobbik lenni a Jobbiknál. A Jobbik-program megvalósításával nem a széljobb szavazótáborát „domesztikálja” (ez a domesztikálás amúgy masszív tévhite a honi „mérsékelt” jobboldalnak Antall doktor óta), hanem a szélsőjobb pártot erősíti. Különben is, miért hinnének neki a Jobbik szimpatizánsai? Orbán az elmúlt másfél évtizedben majd’ mindent megtagadott és majd’ mindenkit átvert már. Lassan nincs is kit szédítenie. Ezért van az is, hogy előre megfontolt aljas hazugságaiból (bocsánat: „kommunikációs húzásaiból”), mint amilyen a xenofóbia felszítása vagy a halálbüntetés előráncigálása, kikeveredni már nem is tud, csak még jobban belegabalyodni. Nemcsak magára (azt bánja a rosseb), hanem az egész országra szégyent hozva, és az egész országnak kárt okozva.
