A magyar állam a véleménynyilvánítás szabadságát és az attól elválaszthatatlan sajtószabadságot legfontosabb alapjogaink között tartja számon. Ezek a jogok csak egy másik alapvető jog érvényesülése érdekében, a feltétlenül szükséges mértékig, az elérni kívánt céllal arányosan korlátozhatók. Elvileg. A gyakorlatban a sajtó működésének egyik központi elemét nemhogy a szükségességi-arányossági teszten jócskán túlterjeszkedve korlátozzák, hanem lényegében meg is tiltják a magyar törvények. Az emberfotózásról beszélünk.
Már a rendszerváltás előtti Ptk. is büntette a más képmásával vagy hangfelvételével kapcsolatos „bármiféle visszaélést”. „Visszaélésnek” számított többek között a fénykép nyilvánosságra hozatala, tehát a sajtó alaptevékenysége, kivéve, ha az érintett ehhez kifejezetten hozzájárult, vagy ha a felvétel nyilvános közszereplésen készült. A tavaly márciusban hatályba lépett új Ptk. további szigorítást hozott, amennyiben a fénykép engedély nélküli elkészítését is jogellenesnek minősítette. Egy múlt héten elfogadott törvénymódosítás után pedig ha valaki úgy érzi, hogy az ő képmásával visszaéltek – azáltal, hogy elkészítették vagy közzétették –, akár napokon belül bírósági úton szedetheti le a fotót az internetről.
Az új eljárásról az e heti Magyar Narancsban részletesen is beszámolunk. A kormány szerint a fiatalokat, az óvatlan, sérülékeny társadalmi csoportokat védi a képek gyors eltávolítása. Mi ellenben cseppet sem lepődnénk meg, ha a miniszterelnök „nem közszereplő” családtagjai és nem hivatalos tanácsadói élnének az igényérvényesítés e különösen hatékony útjával.
Elvben a „nyilvános közéleti szereplés” során még szabadon lehet fényképezni, ám nem valószínű, hogy ez a rugalmasan értelmezhető szabály képes megakadályozni Habony Árpád vagy Orbán Ráhel bírósági nyomulását. Ugyanis soha senki nem fogja jogilag meghatározni, hogy kik a közszereplők és mi számít közszereplésnek. Ez nem is lenne helyes, hiszen a közszereplés szituatív fogalom, valamekkora magánszférája még a vezető politikusnak is van, és megfordítva, ha az élet úgy hozza, az átlagember is közszereplővé válhat. Ebből következően a bíróságok kénytelenek esetről esetre eldönteni, hogy a vitatott fotó közszereplést ábrázol-e. A bíróságok viszont többnyire szűken, ráadásul összevissza értelmezik a közszereplés fogalmát, amit jól mutat a rendőrök fotózása körüli bizonytalanság. A Kúria és az Alkotmánybíróság ellentmondó ítéletei után konkrétan lövésünk nincs arról, hogy milyen esetekben lehet fényképezni az intézkedő rendőrt. Márpedig ha az anyagilag nem épp eleresztett médiavállalkozások valamiben bizonytalanok, az óhatatlanul beindítja a chilling effectet, nem véletlen, hogy a legtöbb helyen ma is kitakarják a rendőrök arcát.
Ha azt akarjuk, hogy Habony Árpád, Orbán Ráhel vagy a hatalmával visszaélő rendőr ne tudja megakadályozni a nyilvánosságra tartozó jelenetek megörökítését, az egész szabályozás logikáján kell változtatnunk. Eleve nehezen érthető, hogy miért jogellenes valakinek a lefotózása. Körülbelül olyan ez, mintha a névviseléshez való jogon (ilyen is létezik!) azt értenénk, hogy hozzájárulás nélkül senkinek a nevét nem lehet leírni. Ez természetesen abszurd elképzelés, és az írott sajtónál remekül működik is az elv, mely szerint egy tényállítás vagy véleményközlés önmagában nem jogellenes, csak hatásai tehetik azzá (ha megsérti valaki jó hírnevét, emberi méltóságát, közösség ellen uszít stb.). Nem tűnik ésszerűnek, hogy a törvény a fotózást teljesen más mércével méri, és tartalmától függetlenül – pusztán a hozzájárulás hiánya miatt – is jogellenesnek nyilváníthatja az újságírói munkát.
Ha az alapállás az lenne, hogy minden szabadon fényképezhető, amit a törvény kifejezetten nem tilt, rögtön nagy löketet kapna a nyilvánosság ellenőrző funkciója, és senkiben fel nem merülne, hogy Habony Árpád, Orbán Ráhel vagy éppen az állami erőszak-monopóliumot gyakorló rendőr lencsevégre kapásával jogsértést követ el. A magánélethez való jog miatt a nem nyilvános helyeken továbbra is védve lennénk a kameráktól, és attól sem kell félni, hogy a szabályozás lazítása kiszolgáltatottá tenné a sérülékeny társadalmi csoportok tagjait. Attól még, hogy főszabály szerint a hajléktalan vagy idős emberek is szabadon fényképezhetők, a kép tartalma vagy a közzététel módja megalapozhatja az emberi méltóság sérelmét. Elvégre a pedofil képek készítése és tárolása sem azért bűncselekmény, mert a szereplők nem járultak hozzá.
A köz előtti megjelenéstől, a politikai véleménynyilvánítástól rettegő magyar közegben persze működő szlogen lehet, hogy a gaz újságírók csak ne fotózgassanak kedvükre. De kényelmességéért súlyos árat fizet az állampolgár. Amíg nem érjük el a nyilvánosságba vetett hitnek legalább egy minimális fokát, senki ne lepődjön meg, ha választott vezetőink úgy élnek vissza hatalmukkal, ahogy nem szégyellnek.
