„Neve: Vaszilij. Mindössze csak ennyi. / Nem futott, se díj, se rang után. / Katona volt és ember akart lenni / És jelkép lett egy város homlokán” – írta versében Reményi Gyenes István Vaszilij Mihajlovics Golovcovról. Arról a férfiról, akiért 1965-ben, a Moszkvától 200 kilométerre lévő tejkovói szövőgyárig szaladtak a magyar illetékesek, hogy Budapest felszabadításának 20. évfordulójára idehozhassák díszvendégnek. Pedig Golovcov egyszerű szovjet katona volt, és egyedül annak köszönhette a megkülönböztetett figyelmet, hogy ő állt modellt Kisfaludy Strobl Zsigmondnak, amikor a Szabadság-szobor usankás-davajgitáros alakját mintázta.
Amikor Golovcov itt járt, valószínűleg nem tájékoztatták arról, hogy bronzba öntött alakját kilenc évvel korábban ledöntötték a forradalmárok, és vélhetően arról sem szerzett tudomást, hogy a rendszerváltás után ismét eltávolították a Gellért-hegyről. Ám míg 1956-ban senkinek sem jutott volna az eszébe, hogy a főalakot, magát a Szabadság-szobrot is el kellene tüntetni, 1989 után az efféle hangok is felerősödtek, mondván, miféle szabadság az, amelyet egy géppisztolyos ruszkinak kell őriznie.
Ha volt is ebben igazság, a szobornak már csak azért is maradni kellett, mert addigra Budapest jelképévé vált, kulcstartókon, jelvényeken, kupákon, ünnepi installációkon örökítették meg, egy csomó vállalat címerébe is belerajzolták. (A pálmaágat tartó nő később a szabadság szellemeként is megjelent: a rendszerváltás időszakának megismételhetetlen – és épp ezért ugyancsak jelképes – pillanata volt, amikor 1992-ben, a szovjetek kivonulásakor a főváros vezetése támogatta Szentjóby Tamás azon kezdeményezését, hogy a szobrot kísértetlepellel vonják be egy időre.)
2010 után a Fidesz érdekeihez igazított „emlékezetpolitika” jegyében forgattak ki vagy hamisítottak meg egy sor történelmi eseményt, gyakran ún. művészi eszközökkel a különféle emlékmű-, emléktér- és szoboravatások, vagy éppen a visszaépítések és visszaállítások során. A budai és a diósgyőri várak, a Kossuth tér vagy a Szabadság téri megszállási rémség mindegyike több mint a múltba révedés méregdrága mementója, az esztétikusnak vélt, de ma már nevetségesen ható régi formák felmelegítése. Sőt ha arra gondolunk, hogy a Várnegyedben immár szakmányban állítják elő a „19. századi” épületeket a legújabb technikával, előbb jut eszünkbe Budapestről a 10–20 éves „antik” szobrokkal elcsúfított Szkopje, mint bármelyik 21. századi világváros.
Ráadásul minden abba az irányba mutat, hogy nem bírnak leállni,
újabban a Gellérthegyet vették célba Orbán Viktor kedvenc műkövesei, hogy a Citadellát is átformálják a saját ízlésüknek megfelelően.
És ebbe nemcsak az fér bele, hogy tavat alakítsanak ki, széles átjárót vágjanak a rondella falába és a „megújult ágyútoronyban a magyarság szabadságküzdelmeit bemutató kiállítást” hozzanak létre, de az is, hogy belemaszatoljanak a Szabadság-szoborba.
A projektért felelős Nemzeti Hauszmann Program új látványtervein azt látni, hogy a szobor talapzatára – ahol 1991-ig Golovcov állt – egy hatalmas kőkeresztet állítottak, alatta pedig a felirat: „Mindazok emlékére, akik életüket áldozták Magyarország függetlenségéért, szabadságáért, boldogulásáért.” A Nemzeti Hauszmann Program zavaros okfejtése szerint a kereszttel „az 1100 éves magyar államiság, a nyugati kereszténység és az európai kultúrkör legfontosabb szimbólumát” kívánják megjeleníteni, az pedig láthatóan nem zavarja őket, hogy ezzel immár a harmadik keresztjét is megkapja a Gellért-hegy; az első a névadó püspök kezében van, a második a sziklakápolna előtt.
Azok a maguk környezetében érvényesnek is tekinthetők, a Szabadság-szobor keresztje viszont nemcsak dekoráció, hanem az újrahasznosítás csodás példája is: ha az ún. Szabadság-szobor negyven éven át jó volt a szovjet hősök emlékművének, akkor a továbbiakban jó lesz az a magyar hősök emlékművének. Amely a szokásos lózungok mellett egyúttal
azt is üzeni, hogy nálunk az önmagáért való, tiszta szabadságnak nem jár emlékmű. Még csak az hiányozna.
