Abban mindenki egyetérteni látszik, a tagság nagy részét és a kormánypártok politikusait is beleértve, hogy az MMA köztestületté válása nem volt szükséges. Nem hallottunk, és nem is nagyon tudunk elképzelni épkézláb érvelést, mely e lépés elkerülhetetlen voltát bizonygatná, vagyis azt, hogy az MMA nélkül bármiben is hiányt vagy kárt szenvedne a magyar kultúra. Igen, az MMA felesleges és kártékony: rosszabbul és drágábban látja el azokat a feladatokat, amelyeket eddig is megoldott az állam és az államilag támogatott szakmai önkormányzatiság. De a szakma és a közélet szereplőinek jogos tiltakozása, rendszerszintű gondolkodása megrekedni látszik ezen a ponton, és mindenki azon rugózik inkább, hogy lemond-e az a szerencsétlen elnök vagy nem mond le, illetve hányan nem bírják tovább gyomorral, hogy Fekete – az ő nevükben is – zsidózik és majomkodik.
Eközben az MMA szépen, lassan az életünk része lesz, a művészeti szcéna legitim szereplője. Folyik a „csendes, nyugodt, egyenletes munka”, ahogy azt Marton Éva, a színházi tagozat új vezetője találóan megjegyezte. Bővül a tagság, szerveződik a művészetelméleti intézet, zajlanak a rendezvények. Múlt héten például az Urániában az akadémia filmklubja levetítette a Körhintát, majd beszélgettek Törőcsik Marival. Azt meg éppen e lap írta meg két hete, hogyan istápolja a progresszív művészetet Fekete György, kinek egyik keze üt, a másik simogat. Kapott pénzt gyakorlatilag mindenki, aki pályázott, Ascher Tamás egyetemétől a Kistehén zenekarig. Miért is ne pályáztak volna? Egy közpénzből működő köztestülethez? Jó, az Újszínház is közpénzből működik, oda azért nem szerződnék, de az MMA segítő kezét nem utasítom el. A többiek is elfogadták, nem? A Körhinta is jó film. Mosom kezeimet.
Szabó Máté ombudsman beadványa e beletörődés, megszokás és közöny tarthatatlanságára is felhívja a figyelmet. Az alapvető jogok biztosa január 29-én kelt alkotmánybírósági indítványában kifejti: a művészeti szabadság védelmi alapjog, melynek garantálása az állam oldaláról „a művészeti sokféleség biztosítását jelenti”. Amiből egyenesen következik, hogy a művészet szabadságát védő, a magyar művészet egészét képviselő köztestületnek is semlegesnek és sokoldalúnak kell lennie. Szabó Máté szerint „alaptörvénysértő” – magyarul alkotmányellenes –, hogy csak a Magyar Művészeti Akadémia nevű civil egyesület tagjai kerülhettek be az azonos nevű köztestületbe. Ezen nincs mit szépíteni, de nem lehet rajta javítani sem: „A jelen szabályok… eleve kizárják a pluralizmus követelményének megvalósítását a távolabbi jövőre nézve is.”
Az ombudsman ugyanazt mondja a jog nyelvén, amit e lap ismételget több mint egy éve: ez a köztestület alapjaiban rothadt. Nem az elnöke vagy a tagsága, nem a politikai szerepe miatt, mert szakmaiatlan, fölösleges, de legalább drága – ez mind igaz, de a probléma ennél egyszerűbb és súlyosabb: puszta léte sérti a művészet szabadságát. Az ombudsman fontos lépést tett. Most az Alkotmánybíróságon a sor. De a művészeti élet szereplőinek is le kell vonniuk a következtetéseket.
