Magyarország (már alig mozgó)képe alá

  • narancsblog
  • 2013. február 2.

Narancsblog

Arra a képre emlékeznek, amikor Robert De Niróval pózolt a magyar miniszterelnök és családja a Parlamentben? Emlékeznek Orbán Viktor arckifejezésére azokon a képeken? Nos, hallottunk egy jó hírt, egyenesen az emlegetett fotózkodás ceremóniamesterétől, az ilyen és hasonló gesztusai és a Terminátor jutalmául a magyar filmgyártás mindenható urává emelt Andy Vajnától. Lehet megint fésülködni, nyakunkon az újabb fényképezkedés, hamarosan hazánkba látogat Quentin Tarantino, hogy egy hétvége alatt megtanítsa a hülye magyar filmeseket, hogy kell ezt csinálni. Jó hír továbbá az is, hogy ennél sokkal érdemlegesebb közlés nem hangzott el a héten a Millenárison – az idén sajnálatosan elmaradt filmszemle helyett – megtartott kormányzati nyálverésen. Csak hanta és mellébeszélés, ígéretek, retek. Az igazsághoz ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy a szakma jelen lévő képviselőitől sem futotta akár egy olyan felszólamlásra sem, ami valamiféle befolyással lehetne a magyar film jövőjére, vagy akár olyanra, amit ne söpörtek volna le az asztalról nevetve a címzettjei.

Ma (szombaton) reggel láttunk 60-80 embert az Uránia mozi előtt, körülálltak egy transzparenst, ami ugyancsak az elmaradt filmszemlére utalt. Aztán majd’ mindannyian bementek a moziba, hogy részt vegyenek a Tarr Béla elnöklete alatt működő Magyar Filmművészek Szövetségének nyilvános közgyűlésén, ahol számot vetnek a magyar film módfelett nyomorúságos helyzetével…

Tehát amott az andysták, emitt a tarristák. Az egyik helyen kicsit többen, mint a másikon. Az egyik helyről pénzt lehet remélni, a másikról valamiféle – rettenetesen nehezen leírható – reputációt, vagy csupán némi vigaszt a vélt vagy valós sérelmekre. Így megy ez, a magyar filmkészítés két fő pillére már régóta a remény és a reputáció: a remény a pénzre, s a filmkészítő ember (pláne ha rendező az illető) nyilvánvaló társadalmi megbecsültsége a tét.

Mindeközben az Andy Vajna vezette Magyar Nemzeti Filmalap eddigi regnálása alatt nem készült magyar film. És – most tessenek megkapaszkodni – nem is hiányzott senkinek. Hol van a közönség e nyilvános eseményekről? Nem a plázamozik közönségét hiányoljuk, hol vannak az izzó szemű egyetemisták, az artmozik párocskái vagy magányos bolondjai? Sehol.

A magyar filmkészítés ilyen-olyan rendű aktorai a rendszerváltozás óta folytatják ádáz küzdelmüket az állammal előnyös vagy kevésbé előnyös eltartási szerződések kivívásáért, hívják azt önkormányzatiságnak vagy központi elosztórendszernek. Harcuk mindig is megkapta s megkapja a jövőben is az érdemei feletti nyilvánosságot, ami jó is, rossz is. Jó, mert többet lehet kiszorítani az aranycsecsből általa, rossz, mert megjegyezhetővé teszi a főszereplőket, akikre aztán vagy a bosszú, vagy a hitelvesztés sújt le. Ám a nyilvánosság e tulajdonságként átélendő jelenlétét leszámítva semmi sem megy itt másként, mint bárminő más területen, ahol állami pénzekből folyik a mókázás vagy munka ebben az országban. Az aktuális kurzus lök valamit a kegyeltjeinek, azok továbbosztják a megfelelő százalékot az ő kegyeltjeiknek, s ezt a piramisjátékot még vannak, akik művészetcsinálásnak nevezik.

De mindezzel együtt sem kétséges, hogy vannak jók és rosszak, vannak igazak és hamisak. Még az is lehet, hogy tudni véljük, hogy kik azok. De mindez immár tényleg harmadrangú kérdés, s ezt a közönség már rég ki is mondta.

A rendszer történetesen hamis, irányítói alkalmatlanok a feladatukra, ugyanúgy kontraszelekció van, mint volt a magyar film boldog idejében, azokban a csodálatos hatvanas–hetvenes években, amikor az a sok filmművészetileg innovatív és amúgy sziklaszilárdan rendszerkritikus mozi született. Egyrészt ma már nettó kurzusdarabokat is e körbe sorolunk, másrészt azok a filmes újítások is mérsékelten bizonyultak csak hosszú életűnek – a távolságnál nincs is jobb szépítőszer. S abban sem reménykedhet senki, hogy Andy Vajna vagy Orbán Viktor pénzén sorok között fogalmazó, bátor filmek születnek majd, ha egyáltalán elkezdenek valamikor születni. Művészi újításokról meg ne is álmodjunk.

Egy földig rombolt szakma erre bizonyosan alkalmatlan. Pláne, ha szereplői önkezükkel vettek részt a pusztításban.

Neked ajánljuk