„Emlékkönyvvel kiegészítve, 3 DVD-n jelent meg a Hősök terén bemutatott Trianon című zenés történelmi játék. Az előadást az Esztrád Színház szervezte” – írta tavaly a kormánysajtó, és arra valószínűleg egyetlen szerkesztő sem gondolt, hogy e két mondatban, szimbolikusan minden benne van, ami a nemzeti együttműködés rendszere számára a kultúrát testesíti meg. A csillogó díszletek, a pátosz, a propaganda, a könnyen befogadható tartalom. Amit mondhatnánk úgy is, hogy az üresség, a semmit mondás, a szemfényvesztés.
Beszédes adat, hogy az elmúlt tíz évből egyetlen olyan „hazafias” színművet, előadást, produkciót stb. nem tudunk mondani, amelyre a premier után is emlékezett volna valaki. Hiába volt itt gigantomániás, népi táncos Csíksomlyói passió, 1914-es Csárdáskirálynő, hiába készült rockopera/oratórium/élőkép Szent Lászlóról, Mátyás királyról, 48-ról, 56-ról Zámbó Jimmyről, egyértelmű, hogy e művek szerzőinek, rendezőinek, dramaturgjainak
eszükbe sem jutott, hogy elgondolkodtassanak,
tanítsanak, hogy katarzist ne csak a tűzijáték mennyiségével, a színpad méreteivel próbálják elérni. Persze közben kizárólag a protokoll páholy díszvendégeire fókuszálnak, adják alájuk a lovat, hogy ne csak élet-halál urainak, de művészeti orákulumoknak és a legjobb ízlésű kultúrembereknek is képzeljék magukat. Jellemző, hogy a magyarság zenei-kulturális csúcsteljesítményét immár nem Bartók, Kodály és Liszt művei, még csak nem is Erkel operái testesítik meg, hanem egy eredetileg Kádárnak címzett alkalmi musical, az István, a király, melyet azóta sem tudott senki túlszárnyalni, sőt afféle igazodási pont is lett – nemcsak a tehetségtelenség, de az alacsony repülési magasság miatt is.
Ennek tükrében az sem meglepetés, hogy az egykori kulturális államtitkár, a Fejér megyei Fidesz-képviselő és József Attila-díjas költő,
L. Simon László is bejelentkezett egy Trianonról szóló zenés darabbal.
„Tőlem jött az ötlet (…) írtam egy történetet, egy jelenetekre bontott szüzsét, s arra szerzett egyórás zenét Kocsák Tibor” – nyilatkozta L. Simon, aki „egy barátság történetén, személyes sorsukon keresztül mutatja be a nagy háború és az igazságtalan béke következményeit”. A képviselő művét a Székesfehérvári Balett Színház mutatja be a Nemzeti Táncszínházban, december 1-én. A dátum nem véletlen, ez ugyanis a román nemzeti ünnep, vagyis L. Simon gesztusa minimum kisstílű, mint ahogy minden, amihez hozzáérnek, minden, amit jelentősnek gondolnak.
Persze igazságtalanság lenne, ha kizárólag Orbán kultúrfelelőseinek számlájára írnánk a 19. századi rossz népszínművek modorában megírt és előadott ún. hazafias darabokat. Koltay Gábor KISZ-titkárságtól a Horthy iránti rajongásig ívelő teljes életműve vagy éppen Lezsák Sándor Szörényi Leventének írt Attila (pontosabban: Atilla) librettója jóval korábbi keltezésű, mint a nemzeti együttműködés rendszere, bár az is igaz, hogy ezeket a projekteket szerzőik talán még
nem csak pénzforrásnak látták. Talán.
De a mostanában születő produkciókról már nem mondható el ez sem, még ha L. Simon műve kivételnek is tekinthető. Úgy tűnik, hogy a hazafias előadások résztvevői a produkciót kifizető-helynek, a közönséget pedig hülyének nézik, minden más csak ezután következik. Mondhatnánk úgy is, hogy a tehetségtelenség üli torát, nem is elsősorban a szerzők tehetségtelensége, inkább azoké, aki döntési helyzetben vannak, akik pénzt adnak erre cinizmusból vagy meggyőződésből, ám mindenképpen abban a tudatban, hogy senki nem fogja számon kérni rajtuk a bukást, de még a megvalósítást sem.
