„Hiszem, hogy tudok nagyot alkotni a Nemzeti Színház igazgatójaként” – állította Vidnyánszky Attila szerdai győzelmi beszédében, s e szónoklatra csupán az vetett aprócska árnyékot, hogy nem az eredmény kihirdetése után, hanem a nevezés pillanatában hangzott el – akkor, amikor még meg sem száradt a tinta a borítékon, melyben a Csokonai Színház jelenlegi vezetője Budapestre küldte igazgatói pályázatát. De a demokratikus pályáztatási rendszer legalább minimális komolyan vételét sugalló feltételes mód nem csak ezt a sorát nem jellemezte: a dölyfös magabiztosság rajta hagyta nedves nyomát még számos díszes mondaton.
Vidnyánszky debreceni szavalata a hívószavak egész karneválját kínálta fel – és ne legyenek kétségeink: akinek van füle a hallásra, meg is fogja hallani az összeset. Szerdai nyilatkozata szerint például a rendező-igazgató a Nemzeti Színházat „szakrális jellegűnek” látja – jelentsen ez a szókapcsolat bármit is. S mindjárt megnevezte (reménybeli, de hagyjuk a szerénykedést) helyettesét is Eperjes Károly személyében – aki nem csupán azért volna tökéletesen alkalmas e szerepre, mert Orbán Viktor kedvenc színésze és kebelbéli jó barátja, hanem mert ő is azon honpolgáraink közé tartozik, akik a hitüket hivalkodón a kabátjuk hajtókájára tűzve hordják.
A Heti Válasz aktuális számában (mi sem természetesebb: nemzeti viseletben) adott nagyinterjújában aztán Vidnyánszky újabb színeket fest e mutatós vászonra. A művész nem utolsósorban talpig férjként pozicionálja magát – egyébként a szerdai sajtóközleményhez csatolt szakmai önéletrajzában is már a második mondatban, mintegy a félreértések elkerülése végett jelzi, hogy nős és hat gyermek édesapja; ilyen teljesítményt pedig, ugyebár, számottevő sikerek ide vagy oda, Alföldi Róbert aligha tud felmutatni, még ha ennek persze az égvilágon semmi köze sincs egy ember vezetői (vagy bármilyen egyéb) képességeihez. Vidnyánszky aztán szót ejt bizonyos ellene fenekedő „körökről és érdekekről” (kifejtés nélkül, hisz úgyis értjük), a Nemzeti Színházban játszott darabokat pedig voltaképp azért tartja rossznak, mert azok (is) merészelnek olykor komorabb, húsba vágóbb témákkal foglalkozni. Bezzeg őt Debrecenben „egy sor gyönyörű történet” veszi körül – s ez az egyik legeladósodottabb magyar városban valóban figyelemre méltó fenomén.
Márpedig ha Vidnyánszky Attila számára napsugaras a jelen és a jövő, akkor ebbe a jóllakott boldogságba csak ne rondítsanak bele mindenféle csepűrágók az idétlen egzisztencialista siránkozásaikkal. Bár a magyar színházi élet pozícióhalmozó jóságos Döbrögi nagyságos ura látszólag az együttérzésre is képes: a teljes ellehetetlenülésbe taszított függetlenekről például az interjúban bátran kimondja: „nem jó, ami velük történik”. Attól a ténytől azonban, hogy ebben a „nem jóban” ő maga hatalmas, mondhatni vezető szerepet játszott, a legkevésbé sem engedi zavartatni magát. Sőt kijelenti, hogy a színházi életben az utóbbi tíz év legprogresszívebb pénzosztása történt – nos, hogy a progresszív jelző itt valójában mit is jelent, arról épp a múlt héten számolt be érzékletesen mások mellett Goda Gábor, Bodó Viktor és Pintér Béla egy kétségbeesett videoüzenetben.
Ez a rengeteg cinizmus és ízléstelenség, hangsúlyozzuk ismét, nem önmagáért való. A Nemzeti Színház igazgatói pályázatáról döntő szakmai bizottságról egyelőre annyi (az államtitkárság által nem cáfolt) információ tudható, hogy tagjai között olyan notabilitások foglalnak majd helyet, mint Kerényi Imre, Ókovács Szilveszter és a győri színház élére 2008-ban Kövér László segedelmével felkerült, majd az intézményt ügyesen bebuktató, s tavaly onnan kiebrudalt (lásd vonatkozó cikkünk keretesét) Nagy Viktor. Vidnyánszky Attila nekik és az őket magasba emelő gazdáiknak muzsikál most: olyan is a dallam, olyan is az intonáció.
