Még lejjebb – Áder János szólt a nemzethez

A magyar társadalom egyik legfontosabb – és jó húsz éve elmaradhatatlan – közszereplője az ún. emberarcú fideszes. Ilyen személy természetesen nem létezik, nem is létezett soha, a szókapcsolat csak egy jelmezt takar, amit időről időre ráad valakire a társadalom azon – mondjuk jóhiszemű – részhalmaza, amely még bízik a lehetetlenben. Jelesül abban, hogy akad még valaki, aki belülről lesz képes felülemelkedni Orbán és Kövér tébolyán. Régen ilyen emberarcú fideszesnek számított Pokorni, aztán egy kis ideig Rogán. De volt olyan szerfelett kellemetlen korszaka is a magyar közéletnek, amikor egyes naiv lelkek Kósa Lajosban látták e rangrejtve járó lovagot, aztán jött Varga és ment Navracsics, s talán futottak még páran, akiket már el is felejtettünk – annyira mondjuk még ez a nemzetrész sem volt ártatlan, hogy Lázár Jánosban vagy éppenséggel Selmeczi Gabriellában találja meg a reménységét.

Az utóbbi időben jól láthatóan Áder János hordta ezt a gúnyát, úgy tűnt, még tetszik is neki; s hogy viselhette, azt nem csupán jelen hivatala megmaradt presztízsének köszönhette, hisz abból Schmitt Pál jó, ha morzsákat hagyott, hanem tán annak, hogy vele már annyiszor feltörölte a padlatot Orbán, annyiszor bánt vele méltatlanul, hogy ha módja nyílik rá, esetleg megpróbálja máshogyan csinálni. Becsületesebben. Nos, e mód a köztársasági elnöki hivatallal megadatott. Áder Jánosnak kezében volt a lehetőség, hogy különb ember legyen…

Van egy másik makacs hiedelem is a magyar közgondolkodásban. Mégpedig az, hogy létezik az a pont, ahonnan már nincs lejjebb. Hogy ennél már nem jöhet rosszabb. E pontokat a lap alján túl is lehetne sorolni, de abban elég biztosak vagyunk, hogy Schmitt Pál köztársasági elnöksége ilyennek számít. Amikor ő magyarázta a (lopott) bizonyítványát, egy nemzet süllyedt el mélységes szégyenében.

Ellenben ez az alávaló Schmitt Pál hivatalba lépésekor azt mondotta, hogy nem a kormányzás gátja, hanem a motorja akarok lenni, értsétek tehát meg, én aláírok mindent, amit az orrom alá tol a főnök, beleértve akár a halálos ítéletemet is (mint ahogy ez politikai értelemben feltétlenül be is következett). Áder János viszont azt mondta, hogy ő aztán mindent alaposan kivizsgál, s ha egy – ne adj’ isten, száz – rossz törvény is akad a benyújtottak közt, akkor azt könyörtelenül visszaküldi. Vajon mit gondolhatott, miben bízhatott, mire számított; reménykedett-e egyáltalán valamiben ez a szerencsétlen flótás, amikor ezt kimondta? Csak a mennyezet rám ne szakadjon – nagyon másban aligha.

Nézzük most a tévében, beszédet tart, mondásnak nyilván túlzás lenne nevezni, igaz, beszédnek is csak megengedően. A szeme feszülten előremered, dermedten silabizálja a súgógépet, de a száját alig nyitja résnyire, fel kell hangosítani a készüléket, mert akadozva-bagadozva sutyorog, szó szerint a bajusza alatt. Épp, mint akinek rossz a lelkiismerete. Amit szerdán este hallottunk, az nem egy elnöki beszéd volt. Ennél még Kádár János is szebben beszélte Kölcsey Ferenc nyelvét, ennél még Komócsin Zoltán vagy éppen Bruttyó János parlamenti felszólalásaiba is több tök, több elszánás szorult. Áder János szerda esti beszéde nem elnöki beszéd volt, hanem egy bukott ember szánalmas, hazug magyarázkodása, melyről láthatóan maga sem hitte, hogy bárki is beveszi. Csak úgy mondta.

Először a maszlagot, mi is a kötelessége egy demokratának, ja, ő már csak tudja. Aztán a maszlagnál is maszlagabbat, hogy tudniillik ő roppant széles körben tájékozódott, mielőtt a döntését meghozta, még újságokat is olvasott. Aztán – lévén szövegírói is beláthatták, hogy ez az út sehová nem vezet – nemes egyszerűséggel hazugságra fordította a szót, mondván, aláírja a negyedik alkotmánymódosításról szóló törvényt, mert azt parancsolja neki az alkotmány, aláírja, mert mást nem tehet, aláírja, ha tetszik neki, ha nem. Ha nem volt választása, mint ahogy állításával szemben igenis volt, akkor miért vizsgálódott előtte – kérdezhetnénk, ha csupán ezen az egy részleten múlna e kiállás mélységes hiteltelensége, őszintétlensége, ne szépítsük, aljas volta. De ez hamis volt minden gesztusában, minden elhibázott levegővételében, minden félig kinyökögött szavában, minden sunyi pillantásában. Hamis, akit az utolsó elharapott szava után olyan gyorsan kellett lekeverni, mint még senkit.

Íme, Áder János, az utolsó emberarcú fideszes, egy Schmitt alá, aki soha nem fog választani, mindig azt teszi majd, amit a gazdája parancsol neki. S még azt sem hisszük, hogy emiatt különösebben szégyellni fogja magát.