Megtiltotta a magyar külügyminiszter, hogy diplomatáink részt vegyenek a szintén EU-tag és a közös NATO-tagság okán katonai szövetséges szomszédos ország, Románia nemzeti ünnepe alkalmából szervezett fogadásokon. Nem voltak ott a budapesti magyar nagykövetségen, s például a bukaresti magyar nagykövet is távol maradt a kinti ünnepségtől. December 1-jén odaát Erdély és a Román Királyság egyesülését ünneplik, azaz (Nagy-)Románia megszületését, a magyar külügyminiszter szerint viszont éppen emiatt egy magyarnak nincs mit ünnepelnie.
A beszámolók szerint a budapesti román nagykövetség megemlékezésén a házigazda egy szóval nem utalt a dicső egyesülésre, kímélte a szomszéd nép (azaz a magyar) érzékenységét. Romániában ez persze nem feltétlenül működik, a sepsiszentgyörgyi ünnepségen egy ortodox pópának látszó szónok például egy meglehetősen zavaros eszmefuttatással a közös (alighanem a dicső dák) ősökre hivatkozva érvelt amellett, hogy az ottani magyarok mégsem mongolok. Kormányzati szinten azonban inkább a visszafogottság volt a jellemző: Kolozsvárra például több napig tartó monstruózus ünnepségsorozatot terveztek demonstratív és a legkevésbé sem empatikus célzattal, amiből végül csak egy szokványosan unalmas állami megemlékezés lett katonai parádéval, mérsékelt civil érdeklődéssel, esti tűzijátékkal.
„Románia határa a Tiszáig tart”
Szijjártó tiltása sok olyan magyarnak is bejött, aki különben a pokolba kívánja a külügyminisztert a pártjával (és főleg a főnökével) egyetemben, és a volt román államfő, Traian Basescu is számtalan empatikus román szívet dobogtat meg, amikor a szijjártói tiltásra válaszul ezt posztolta a Facebookon: „Orbán Viktor barátom, mi nem akarjuk Budapestet még egyszer meglátogatni, ahogy azt tettük az elmúlt száz év folyamán a ti beleegyezésetek nélkül. (Itt Kelet-Magyarország és Budapest 1919-es megszállására, és vélhetően a II. világháborúban a Vörös Hadsereg kötelékében harcoló román katonákra gondol – narancsblog.) De ne provokálj, mert nekünk is van tűréshatárunk. Nem agresszív hangnemben mondom ezt, csak azt akarom, hogy Budapesten is megértsék, nekünk nincsen kisebbségi komplexusunk Magyarországgal szemben. (…) Figyelembe véve a magyar külügyminiszter, Syjjarto Peter (sic!) eleddig soha nem tapasztalt módon sértő magatartását, az egyedüli válaszlépés Románia számára, hogy kitiltsa területéről a magyar nagykövetet, és visszahívja külképviseletét Budapestről. Enélkül ezek a politikai kalandorok nem értik meg, hogy Románia határa a Tiszáig tart. Isten óvjon titeket, budapesti demagóg politikusok, hogy erre emlékeztessünk.” (A szöveg magyar változatát innen vettük át.)
| ||
A régi nóták mindenhol, a kisnemzeti nagyzási hóborttal takargatni kívánt kisebbrendűségi komplexus megnyilvánulásai itt is (Erdélyt elrabolták stb.), ott is (fenyegetés a Dnyesztertől a Tiszáig! jelszó jegyében).
Amúgy ez ugyanaz a Basescu, aki néhány éve még Orbán Viktor vállát lapogatta (és viszont) nagy barátságban; az orbánista média akkoriban nem győzte hangsúlyozni a román-magyar viszony soha nem látott harmonikusságát. Továbbá: a Fidesz (vagy valamely leágazása) 2002. december 1-jén a budapesti Kempinski előtt tüntetett, mert a román miniszterelnök (Nastase) ott adott fogadást nemzeti ünnepük tiszteletére, amelyen a magyar kormányfő (Medgyessy) is megjelent. Ám hét év múlva, még mindig ellenzékben, de már a biztosan bekövetkező kormányzásra készülve ugyanez a Fidesz erdélyi emberét, az RMDSZ (utóbb csúfos kudarcba fulladt) leváltására kinézett Szász Jenőt küldte a bukaresti elnöki palotába december 1-jén, hogy Orbán akkor cimborájával, Basescu államfővel együtt ünnepelje december 1-jét, Nagy-Románia megszületését. Most a politika perifériáján, egy a parlamentbe jutásra kevéssé esélyes kis párt vezetőjeként ugyanez a Basescu handabandázik, lényegében háborút vizionálva. A kör bezárult.
Voltaképpen a fenti, a legkevésbé sem tudományos igényű bekezdés is pontosan ábrázolja a nacionalizmus (és annak különösen szörnyű változata, a kisnemzeti nacionalizmus) természetét: csak rövidlátó napi politikai érdekek léteznek, és minden, még a szent nemzeti ügy is ennek függvényében alakítandó.
Hátha eldördül egy lövés
Az 1999-es észak-ír békeszerződés óta a protestáns Orániai Rend legnagyobb gondja az, hogy szokásos évi belfasti menetelésén átmasírozhat-e katolikus negyedeken. Provokatív célzattal természetesen, hátha eldördül egy lövés, vagy legalább elcsattan egy pofon – mindkettő zene a nacionalista füleknek szerte a világban. Amúgy ott is a vereségre emlékeztetik szomszédaikat az empatikus ulsteriek, épp úgy, ahogyan december 1-jén az empatikus románok (mint Basescu) a hasonlóan empatikus magyarokat (utóbbiak ún. kultúrfölényükre és ún. történelmi jogaikra szeretnek emlékeztetni). Pedig a nagy arc mindkét esetben indokolatlan, már ha arra gondolunk, hogy sem az 1867-es Nagy-Magyarországot, sem az 1920-as Nagy-Romániát nem a magyar, illetve nem a román hősiesség teremtette meg – erre önmagában képtelen lett volna mind a magyar, mind a román politikai osztály –, hanem bizonyos nagyhatalmi környülállások.
De hát ezen a tájékon, az indulati, sérelmi, és mindenféle komplexusoktól terhelt politizálás térségében mindig is sokkal kifizetődőbb a politikát, a történeti tudatot legendákra és hazug mítoszokra alapozni. Hiszen így, ha mondjuk a hatalomba kerülés vagy a hatalmon maradás érdeke azt kívánja, könnyebben elcsattanhat a pofon vagy eldördülhet a lövés.
