Mit tehet a költő? – Parti Nagy Lajos esete a hatalommal

  • narancs.hu
  • 2021.11.12 07:58

Narancsblog

Egy elkerült interjú elkerülhetetlen kérdései.

Vajon mire gondolt a költő, amikor azt hallotta, hogy az utóbbi időben nem ír elég jókat? Vajon mennyiben kelt ez a beszéd és a bírálat hangneme más érzéseket, mint amikor azt olvasta a legutóbbi verseskötetéről szóló kritikában, hogy ezek a költemények egy „nagyszabású költészet elbűvölően manierista törmelékei” (Revizor), vagy azt, hogy „a kompozíció széthull darabokra, és a töltelékszövegek maguk alá temetik a legjobb és legszebb verseket” (Új Forrás)?

Vajon számít az, hogy ki minősíti az életművet?

Egy pályatárstól, esetleg ismerőstől, aki honorért kritikákat ír, és az a feladata, hogy elolvassa a kezébe adott könyvet, legjobb tudása szerint megítélve, mennyire fáj a kritika? És legitim kritikus-e az állami tisztségviselő, aki szintén hivatásból olvas és beszél az irodalomról, nagyságrendekkel több pénzért? Minősíti a pálya ívét, hozzáfűzi, hogy ez az ő magánvéleménye, úgyhogy nem is számít igazán, ő mit tart erről. Azzal azért szemlátomást tisztában van, hogy akár komolyan szól, akár ironizál, ezt a hallgatóság úgy veszi, hogy a hatalom beszél belőle. Azt is sejtheti, hogy sokan akár nyolcvan százalékig egyetértenek azzal, amit mondott – aztán e fölismeréstől elborzadnak. A mentség ebben a hülye helyzetben az a hit, hogy mifelénk általában ideológiai alapon szoktak ilyeneket mondani, azzal a szándékkal, hogy eltakarítsanak nem tetsző embereket, helyet csinálva másoknak, akik meg tetszenek. El lehet ezt mindig ennyivel intézni?

Arról mit gondol a költő, hogy az olvasók megosztják a verseit a közösségi oldalon, és a botrány miatt valószínűleg olyan emberek is olvassák a munkáit, akik eddig nem? Lehet egy ilyen ügyre úgy tekinteni jó érzéssel, hogy reklám?

Bízik-e a költő ilyenkor abban, hogy az utókor maradéktalanul megvédi, ahogyan Arany Jánost megvédte A tölgyek alatt című verséért? Például Demeter Szilárd Arany Jánoshoz méri a kortárs irodalmat.

A Telex videójában megfogalmazott értékítéletét pedig Parti Nagy Lajossal kapcsolatban úgy pontosította, a költő „legújabb szépirodalmi alkotásai nem ütik meg az írói, költői nagyságának szintjét”, és ezzel az a baj, hogy Parti Nagy Lajos a Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) tagja, és „életműve okán kap jelentős havi apanázst. A magyar adófizetőknek eddig közel 90 millió forintjába került az, hogy Parti Nagy Lajos eddigi irodalmi munkásságát jelentős magyar szerzőként másolásvédetten közzétesszük.” Vajon abba a megállapodásba, amelyet a költő a DIA-val kötött, beleírták, hogy innentől hány verset, regényt, drámát kell megírni, és azok milyenek legyenek? Szerepel benne olyan fordulat, hogy eddig nagyon szép, amit letett az asztalra, de még vár tőle valamit a nemzet? Legalább még egy olyan vers jöjjön, mint a Nyár, némafilm?

A költői tehetség magánügy vagy nemzeti vagyon, amellyel a költőnek közmegelégedésre kell sáfárkodnia?

És tényleg csak egy költőről van szó, vagy csak az egyszerűség kedvéért hangzott el egy név? Demeter Szilárd „vitairata” az egész magyar irodalomra vonatkozik: ő három éve próbál segíteni, de nem megy, mert a magyar írók egymás vállát veregetik, egymást díjazzák, tesznek az olvasóra, nincs a szerepük mögött teljesítmény, pedig az jár az adófizetők pénzéből adott támogatásért. Vajon van-e mérce, amely alapján megítélhető, hogyan felel meg a magyar irodalom ennek az elszámolási kötelezettségének?

És ha mérünk, hogyan lehet mérni annak a tisztségviselőnek a teljesítményét, aki az állam szolgálatában áll, befolyás és pénz fölött rendelkezik, és az a dolga, hogy az irodalmat támogassa, és az állam érdekeit is védje? „Ki ott belép, úgy fogjad, mint a lép,/ ha már papír, hát légypapír, te Ház,/ mit jószándékok zümmögése ráz” – ez a Halk, talmi vers az irodalom házához című költeményből való (Parti Nagy Lajos: Grafitnesz, 95. oldal, Magvető Kiadó, 2003). Ez a ház most a Petőfi Irodalmi Múzeumé, ahová a költő nem megy be, amíg ez a tisztségviselő vezeti. Amikor a vers született, a jó szándékok zümmögése mindennapi tapasztalat volt, vagy vágy?

Egy másik vágy, meglehet, teljesül, és Lucifer eltűnik azzal a hitével együtt, hogy mindig rosszra tör, de igenis jót mível. Vajon ettől a pokolból tényleg paradicsom lesz?

Azok az írók, akik nem akarják elveszíteni olvasóik egy részét, ezért hallgatnak a közéleti ügyekről, vajon nem tépelődnek?

A véleménynyilvánítást, a kiállást, a protestálást nem szenvedi meg, aki ezt az utat választotta? Tényleg naivitás azt képzelni, hogy ebből a széttartó szenvedésből a zavar, gyanakvás, harag után születhetne akár szolidaritás is? Tényleg.

A legtöbben nem akarnak mást, csak szemlélődni, mint a híres temetői versben. Lehet látni, kik szólalnak meg. El lehet gondolni, kiknek kellett volna még megszólalniuk, de hallgatnak. Lehet találgatni, mi a hallgatás oka (Térey-ösztöndíj), és talán olyan is akad, akitől meglepő, hogy mégis kiállt. Látható az is, ahogyan épülget – és már biztos, hogy nevezetes része lesz a magyar irodalom történetének – egy életmű, provokációkból.

Kedves Olvasónk!

Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért.

A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.

Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők. De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.

Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk