Az ember, aki ott se volt, vagy ha igen, nem értett semmit, és amúgy is hazudik, tehát ártatlan

Kósa Lajos hihetetlen (szellemi) kalandjai tovább folytatódnak.

 

Ha ezt a karaktert egy politikai think tankban találták volna fel, valószínűleg járna a kidolgozóinak a vastaps meg egy arany fokozatú Finkelstein-díj is. De az a helyzet, hogy Kósa Lajost nem politológusok és marketingszakemberek öltötték össze külön-külön is lenyűgöző részleteiből ilyen hibátlan NER-alakká, hanem a magyar róna szülte őt ilyenné. Irodalmi alakként egy Hasek vagy egy Musil is kapva kapott volna rajta, de hát nem volt nekik olyan szerencséjük, hogy ismerhessék őt. Ellenben nekünk, kortársainak végtelen karneváli élmény az ő teljes ténykedése. Össze sem lehet már foglalni, mennyi mindennel örvendeztetett meg oly sok magyart, jobb- és baloldalit, meg sehova sem tartozót, milliárdost és kisnyugdíjast, mezőgazdasági munkást és diplomás kutatót egyként. Ha pártja nem fecsérelné olyan kíméletlenül a tehetségét, akár hídemberként is feszülhetne daliás alakja a honi politika lövészárkai fölött, de hát nem feszül. Inkább horpaszt.

A második főváros, a kálvinista Róma (vagy ahogy a liberálisok nevezik: Debrecen) egykori első embere – ennek a korszakának máig látható, ám sajnos alulértékelt emlékműve az Óbester szálló halljának freskója, ahol szemüveges huszárként üli meg harci ménjét a puszta közepén – szűkebb pátriájában is legendák övezte alak. Csakhogy ő ezt a lokális nimbuszt az országos színpadra állva nem hogy maga mögött hagyta volna, szó sincs róla, szervesen építkezve rá nemzeti jelentőségű, korszakos politikussá duzzasztotta magát.

Amilyen a korszak, olyan a korszakos politikusa. A mi korunk meg pont ilyen, örülünk neki vagy sem (inkább sem), mint Lajos.

A Fidesz Forest Gumpjaként elképesztően fordulatos karriert szövöget már jó ideje, teljesítményében szétszálazhatatlanul csavarodik egybe a szürreális fikció és a rögvalóság. És most nem is arra gondolunk, hogy mit akart a fém kupakoktól 2014-ben, vagy a tusziktól meg a hutuktól („tuszu, huti”) egy évre rá, sőt, nem is a mamája által vett sertéstelep jut eszünkbe, mint ahogy az olyan paradigmaváltó történettudományi fejtegetései sem érdekesek most, mint hogy a hollandok tehetnek trianonról, meg hogy az osztrákok a miénktől teljesen eltérő civilizációs hagyományokat követnek. Ez is mind remek, nyilván, de még ezeknél is van jobb.

Igen, mi másra gondolhatnánk, mint eddigi államférfiúi csúcsteljesítményére, a csengeri örökösnőhöz fűződő viszonyára. Most ezt nem fejtjük ki bővebben, mert egyfelől írtunk már róla külön, másfelől meg úgyis mindenki ismeri a sztorit. Ami miatt mégis felidézzük ezt a halhatatlan truvájt, az nem más, mint a menekülés módozata. Vagyis, hogy mi az, amivel Kósát mentegetni igyekeztek abban az ügyben: az, tudniillik, hogy agyalágyultnak állították be. Persze ehhez adott volt minden, és valószínűleg tényleg van ott baj rendesen, mindenesetre az még a NER Magyarországán is szokatlan fordulat volt, hogy valakit azáltal igyekezett a pártja felmenteni a vádak alól, hogy egyszerűen leidiótázta. Lajosra nem lehet haragudni, hangzott a szólam, hát ő szegény ilyen.

Lehet Kósa a második főváros polgármestere, frakcióvezető, miniszter, a parlament honvédelmi és rendészeti bizottságának elnöke, bármi, egy nyolc osztályt végzett vidéki háztartásbeli simán palira tudja venni. Íme, ez az a politikai karakter, amivé Kósa Lajos vált, s ami valószínűleg mindig is volt.

Ámbár, hogy mennyire hatékony fegyver, mennyi mindenre használható a jól elhelyezett hülye a NER rendszerében, az valóban csak ekkor kristályosodott ki. 

Innen nézve még fájdalmasabb vagy röhejesebb (hogy az optimista verziónál maradjunk), hogy mennyi minden van még mindig rábízva. Pénz, paripa, fegyver. Fémkupak, sertés, államtitok. (Mínusz MotoGP, fájdalom.)

Legutóbbi nagy villanása, mint köztudott, hogy „véletlenül” „elszólta magát” és „bevallotta”, hogy a Belügyminisztérium vásárolta a Pegasus nevű izraeli kémszoftvert, amivel terroristák és maffiózók helyett (vagy legyünk megengedőek: mellett) újságírókat, ellenzéki politikusokat, vállalkozókat, tudósokat és repülési szakértőket figyeltetett meg az állam. Ment a nagy titkolózás meg összevissza beszélés (azaz pontosabban: hazudozás), mígnem kibukkant Kósa egy ötven évre titkosított ülés után az ajtórésből, és odamondta, hogy, ja, igen, a belügy vette a cumót.

Ez egy tökös, bevállalós, a politikai felelősséget komolyan vevő nyilatkozat is lehetett volna. Bárki mástól. Egy párhuzamos univerzumban. Mindez Magyarországon: egy amolyan kis szeleburdi hazugságocska, ami még csak ejnyebejnyézést sem ér, mert hát ugye, Lajos, az ilyen.

Tessék, a politikai idióta karaktere hibátlanul működik. Végül is az ügyészség ugyanazt az acélkeménységű érvelést vette elő, mint annak idején a pártja és baráti köre a csengeri örökösnővel kapcsolatos afférban: Lajos beszámíthatatlan.

Ez jogi nyelven a következőképpen hangzott: „a valóságnak meg nem felelő adat nem minősülhet minősített adatnak, vagyis a nyilatkozat ezen részében a minősített adattal visszaélés bűncselekményének elkövetése kizárt”. Magyarul Kósa hazudott, tehát ártatlan. A kontextus, tehát, hogy a rendszerváltás utáni időszak legnyomasztóbb és legsúlyosabb lehallgatási botránya kapcsán tartott titkos megbeszélés után mondta, amit mondott, teljesen mindegy. Állítja az ügyészség. És állíthatja, mert tudjuk, Lajos ilyen. Annyira lüke, hogy végül is mindegy mit mond, nem is kell az ilyesmiért félreállítani, felelősségre vonni. Hadd dolgozzon tovább ugyanezzel a lendülettel a hazáért, hát nem?

Félelmetes precedens válhat ebből a döntésből és Kósa egész karakteréből: innentől kezdve politikusnak és üzletembernek, bírónak és óvónőnek, katonának és gyermekorvosnak elég lesz csupán hazugnak és hülyének lennie, hogy zavartalanul elkövethessen bármilyen stiklit bármiféle következménytől való leghalványabb szorongás nélkül.

Lehet, hogy eddig is nagyjából így mentek a dolgok, de hála Kósa Lajosnak és a magyar igazságügynek, erről immár hivatalos jogi állásfoglalás is született.