Meglepő visszafogottságról tett tanúbizonyságot Orbán Viktor, hiszen egyetlen szót sem ejtett a népszavazásról, a 98 százalékról, az új egységről, semmi olyan nem hagyta el a száját, ami az elmúlt hetek felszólalásaiból ismerős lehet. Ehelyett az ünnepélyes uralkodó álarcát próbálta magára ölteni, hiszen miután megfutotta tiszteletköreit a forradalom és magyar–lengyel barátság témakörben, nem kevesebbet állított, mint azt, hogy „egy erős Magyarország magabiztos fiaiként állhatunk itt”. Tulajdonképpen már ez is
megmutatta a miniszterelnök viszonyát a valósághoz,
hiszen ezek szerint immár nemcsak ígéret, hanem tény Magyarország felemelkedése. Minden bizonnyal sokan fogják idézni azokat a kiszólásokat is a beszédből, melyekben népünket a parittyás Dávidhoz vagy épp az ókori görögökhöz hasonlította, vagy amikor azzal a sporthasonlattal jött, hogy a szabadság olyan, mint az úszás („aki abbahagyja, az elsüllyed”), de nekünk magyaroknak „van hozzá tehetségünk”. Mármint a szabadsághoz.
Noha Orbán elsősorban ezt a szabadsággittet rágta, kiegészítve olyan ordas közhelyekkel, mint hogy „a szabadság titka a bátorság”, és volt képe párhuzamot vonni 1956 és a tavalyi kerítésépítés között, a beszéd lényege a szokásos üldözési mánia kifejtése és az ellenségfelmutatás volt.
Amikor az elején visszafogottságról írtunk, azt elsősorban arra értettük, hogy Orbán most nem érezte szükségét a „belső ellenséggel” riogatásnak, ellenben terítékre került a „modern európai birodalom”, az Európai Egyesült Államok, de még az is elhangzott, hogy
„meg kell menteni Brüsszelt az elszovjetesedéstől”.
Minden bizonnyal akkor is, ha ezt a veszélyt Európában rajta kívül még nem sokan érzékelik. Olyannyira nem, hogy miután „bátrak voltunk, és nem engedtünk a fenyegetésnek és zsarolásnak”, „azok támadtak hátba bennünket, akiket védelmeztünk”.
És akkor most mi van? Akkor most ők akkora ellenségek, mint ´56-ban az oroszok? És ha igen, akkor merre tovább?
Nos, ez az a pont, ahol 2016. október 23-án megállt Orbán paranoialavinája, mert azt egyelőre csak nem mondhatja, hogy az elszovjetesedő Brüsszelt ott kell hagyni, noha az elmondottakat továbbgondolva ezek után nem nagyon mondhatna mást, legfeljebb azt, hogy „nincs győzelem a szívek felemelése nélkül”, aminek persze még annyi értelme sincs, mint a Moszkva=Brüsszel párhuzamnak.
És az a legijesztőbb, hogy végül ezt is mondta.
