Orbán Viktor a horvátországi köztévének adott interjút, Bayer Zsolt pedig szokott orgánumában adta elő a tudományát. Első látásra nem sok összefüggés található a két felszólamlás között, sőt ha őszinték vagyunk, bevalljuk, hogy külön-külön sem mondhatók különösebben koherens szövegeknek, mindkettőnek más az eleje, mint a hátulja.
| ||
De ha nem sajnáljuk rá a fáradságot, könnyen belátható: ugyanaz a test nyilatkozott meg alsó és felső nyílásán, s egyik sem volt különb a másiknál, kivált a Deákné vásznánál. Pedig Orbán Viktor arról mesélt, hogy milyen az élet Európában és azon kívül, Bayer meg csak azért okádott kígyót-békát, mert nem tetszett neki egy idős asszony ruházata – szóval tették mindketten azt, amiért az övéik szeretik őket.
Orbán Viktor azt mondta, hogy Horvátország gyakorlatilag nekünk köszönheti, hogy fölvették az Európai Unióba, bár nincs a dologban sok köszönet, hisz az unió egy alapvetően elfuserált hely, ahol az a módi, hogy csalnak és hazudnak. „Mi mindig az önök felvétele mellett voltunk, és megpróbáltuk meggyőzni azokat, akik ez ellen voltak vagy vonakodtak igennel szavazni Horvátország tagsága mellett, és végül sikerült” – idézi a miniszterelnököt a miniszterelnok.hu. A mondat nem igényel további fordítást, egyértelmű: mi meggyőztük a fafejeket, hogy vegyék be a horvátokat. Viszont semmi ok az örömre, mert: „ha megnézzük, hogy most hogyan teljesítenek a legjobb nyugat-európai gazdaságok, azt látjuk, hogy elveszítik versenyképességüket, hogy a jóléti állam már nem fenntartható, hogy nagy társadalmi elégedetlenség és zűrzavar tör a felszínre.” És így tovább hosszan, mígnem a végén, mintha nem is hallotta volna addigi önmagát, a vezér arról beszél, hogy a kétsebességes Európa kora következik, az euróövezeté és a kívül maradóké, s noha az utóbbiak között vannak a legnagyobb királyok (tudniillik a magyarok), de azért jó lenne nekik is kitalálniuk valamit, különben annyi. „Én az eurózóna országainak egyre mélyebb együttműködésére számítok, nekünk pedig – akik nem tartozunk bele – ki kell alakítanunk egy ésszerű kapcsolatot az Európai Uniónak ezzel az új magjával.” A teljes Orbán-szövegből erre az következik, hogy vigyük ki a szuverenitásunkat a falu közepére, gyújtsunk köré egy nagy tüzet, szólaljanak meg a sámándobok, és táncoljuk körbe az egész hóbelevancot. A „függetlenségünket”, pontosabban a tényt, hogy könnyűnek találtattunk egy távolról sem teljesíthetetlen feltételrendszerben. Járjuk a táncot, s gyűlöljük azokat, akik nem vettek be maguk közé, mert folyamatosan át akartuk verni őket.
E gyűlölettánc lenne a két nagy lélek közvetlen találkozási pontja, de természetesen ennél többről van szó. Valamivel. Hiszen Bayer, amikor látszólag egy idős asszony öltözködésének alacsony röptű gyalázásával van elfoglalva, alkalmasint azt mondja, hogy „ezek valósították meg életükben a magyar társadalom valóságos identitásától való »megszabadítását«, és a valóságos identitás helyett a kívülről vezérelt társadalom megteremtését”. Hozták tehát a nyakunkra a rohadékok az EU-t, amire nekünk semmi szükségünk, nyilván, mert annyira jók vagyunk, hogy „nincsen más, nincsen fontosabb küldetése a magyar polgári középnek, mint hogy megszüntesse a magyar társadalom kívülről vezéreltségét és visszaadja annak eredeti identitását”. Vívjuk tehát szabadságharcunkat Brüsszel és ötödik hadoszlopa ellen, mert az egyik a hátát mutatja nekünk, a másik meg a hasát.
Nem csupán az a baj ezekkel a közlésekkel, hogy Orbáné hazug, s erénynek próbálja eladni az alkalmatlanságot, s Bayeré pedig ordenáré és gyűlölködő (mely részleteitől undorral eltekintünk itt). S nem csupán arról van itt szó, hogy Gézengúz Guszti kitalált valami újabb holtbiztos átverést, s Mardel meg ismét vicsorog hozzá, hanem a változatlanság. Hogy ezt csinálták eddig is, és egyre közelebb a történetük vége. A kétségbeesés a közös ebben a két szövegben. A sarokba szorítottság. A rajtakapottak gesztusai: hazudni és vicsorogni a végsőkig. Amiből az is következik, hogy e csekély hátralévő időben ők már aligha fognak változni, s partnereik (ah, az ellenfeleik, a gonoszok) sem fognak másként gondolkodni róluk.
De ne tévesszen meg senkit, hogy sarokba szorítva nem lehet sokáig kitartani; akit érnek, magukkal rántanak. Akik nem szabadulnak meg tőlük, megnézhetik magukat.
