Hogy Orbán Viktor erdélyi beszédét valamelyest a helyére tudjuk rakni, nekünk is kábé onnan kell nekivágnunk, ahonnan a magát immár európai léptékű politikai gondolkodónak lefestő miniszterelnök kezdte.
A rendszerváltásnál – bár attól megkímélnénk magunkat, hogy annak címkézésében is kövessük a beszédet, csupán egy nagyon határozott emlékképet villantunk fel: a bécsi cukrászdáét. Melynek akár a megnyitására vágyott akkor a „magyar ember”, akár egy ott nyugodtan, kényelmesen, de legfőképp természetesen elköltött Zacher tortára, almás rétesre, bécsi melange-ra.
Mintha az lenne számára is a világ legtermészetesebb dolga… A társadalom döntő többsége, melynek a késői Kádár-kor már a legkevésbé sem volt elfogadhatatlan, azért adta áldását a rendszerváltásra, mert úgy akart élni, ahogy Nyugaton látta. S mert látta (már láthatta),
nem szopta be, amit Kádárék mondtak neki,
hogy a Nyugat hanyatlik és különben is szar, úgy ahogy van, s mi (a komcsivilág) sokkal jobbak vagyunk.
Orbán: Nem kell már félni, ki lehet mondani, a NER illiberális rendszer
A miniszterelnök arra vállalkozott Tusnádfürdőn, hogy megmagyarázza: miért épített ki 2010 után egy új politikai rendszert. És miért ilyen rendszert épített ki, mint amilyet. Orbán Viktor a saját politikai szisztémáját elemezve második rendszerváltásról beszélt Tusnádfürdőn, azt mondta, hogy 2006 és 2010 között erre készültek, majd a kétharmados győzelem után lépésről lépésre építették ki az új rendszert, miközben fenn kellett tartaniuk a tömegtámogatást.
Orbán Viktor most azt mondja, hogy a Nyugat hanyatlik, szar és különben is gyűlöl minket, mert mi jobbak vagyunk (a mi alatt mindig őt kell értenünk; Orbán gyakorlatilag az első fellépése óta magával azonosítja a nemzetet, s még véletlenül sem fordítva, noha az sem lenne sokkal igazabb). De mi majd megmutatjuk a Nyugatnak?
Mit, bazmeg? – tesszük fel joggal és felháborodva a kérdést, mert már előre utáljuk a felsorolást: a lenullázott egészségügyünket, a negatív tartományba levitt oktatást, a kiüresítetett intézményrendszert, a komikusan antidemokratikusra buherált választási rendszerünket, s sorolhatnánk a lap aljáig. (A tévé előtt a beszélő helyett a néző szégyellte el magát, amikor Orbán demokráciából oktatta Finnországot. Erről tényleg csak az a mélyen hazafiatlan és szerfelett elítélendő komcsi vicc jut az eszébe az embernek, hogy a finnugor rokonság együtt jött valahonnan a népvándorláskor, de elértek egy táblához, amin volt egy nyíl meg a felirat: Suomi Finland, s aki el tudta olvasni, az arra ment tovább.)
De ha nem ilyesmikben (eü, oktatás, stb) vagyunk jobbak, akkor miben? Hát, izé, ideológiában – ne mondja senki negyvenöt éves kor felett, hogy ezt már nem látta, hallotta egyszer. Ezzel együtt is túlzunk akkor, amikor azt állítjuk, hogy Orbánnak nem volt semmi mondandója, hiszen a beszéd első fele
példásan felidézte azt a hónapok óta tartó történelemhamisítási buzgalmat,
amit – tévesen – Schmidt Máriával szokás azonosítani. Eszerint tehát a Fidesz, közelebbről szerénységem tiltja megnevezni, hogy kicsoda szülte a világra a modern Magyarországot, mindenki más csak az akadályozója (a drámába illő SZDSZ meg a gaz komcsik, és nyilván a finnek), illetve haszonélvezője (az istenadta nép) volt ebbéli gürcölésüknek.
| ||
A beszéd második része viszont már tényleg nem tartalmazott semmit, pusztán egy Ionesco tollára méltó tragikomikus abszurd volt, melyet valaki valamiért állambölcseleti és politikafilozófiai kifejezésekből igyekezett összeróni, afelé igyekezvén,
hogy miért jobb az illiberális, mint a liberális.
Nos, nem azért, ami mögötte van vagy lenne, illetve lehetne társadalmi, intézményi szinten (nem kezdünk bele megint: eü, oktatás, választás…), hanem azért, mert kiszera méra bávatag.
Mert ott az egyén, itt a közösség, ott az ők nyertek, itt a mi nyertünk, meg a többi maszlag. Mi vagyunk a kereszténység utolsó védelmezői, például nem adunk enni a tranzitzónában dekkoló muszlimnak.
Ha Orbán Viktornak az volt a terve, hogy most az övéi elé lép mint nagy világpolitikai gondolkodó és reformer, nos, nem vált be. Beszéde sokkal inkább Kádár János utolsó beszédére hajazott, azzal a különbséggel, hogy még abban is akadtak konkrétumok.
