Rátóti Zoltán az SZFE egyik új kurátora leosztotta az észt: kultúra nem orientálódik az alternatív színház felé

Az európai út meg nem vezet sehova.

„Az európai út, ami a liberális útnak tűnik, nem vezet sehova. Kimondhatjuk, hogy út a semmibe. És ennek a veszélye áll fenn most. Úgyhogy én riadót fújnék a jóérzésű emberek felé, akik fel tudják mérni ezeket a nehézségeket, hogy menjenek el szavazni, és szavazzanak a Fideszre.” E dumát

nem valamelyik kormánypárti politikus nyomta kampány idején,

hanem Rátóti Zoltán, aki minden bizonnyal az efféle hűségesküknek köszönheti, hogy tagja lett a Vidnyánszky Attila nevével fémjelzett SZFE kuratóriumnak.

Rátóti Zoltán színművész beszédet mond a Pesti Magyar Színházban. Mellette Fekete Péter kultúráért felelős államtitkár.

Fotó: MTI/Mohai Balázs

 

Rátóti a Mandinernek adott interjúban természetesen azt játssza el, hogy ő tényleg nem érti, mire ez a nagy felháborodás… „Persze, az eddigi vonal is haladjon tovább, de kerülhessen be más értékrend is. Nyilván ez nem megy egyik napról a másikra. Én őszintén nem értem ezt a mérhetetlen nagy ellenállást” – mondja, de mindjárt hozzáteszi: „Én azt gondolom, hogy akik az egyetemről kijönnek, azoknak a magyar kultúra képviselőivé kell válniuk. A kultúra alatt egy egyetemes dolgot értek, és nem például az alternatív színházak felé való orientálódást”, azonban a legfontosabb kérdésre már nem tud, nem akar válaszolni:

„Milyen gyengeségei voltak az előző szisztémának? Tulajdonképpen miért kell megváltoztatni?”

Rátóti hímez-hámoz, hogy ő nem tanított ott, meg hogy veszélyes, „ha az ember hallomásokra alapoz”, végül kidobja az adu ászt: „Szerintem a leglátványosabb és legfontosabb lépések egyike az infrastruktúra javítása kellene hogy legyen” – mondja, s szóba kerül az is, hogy lesz pénz, de az is, hogy szerinte ehhez nagyon üdvözítő lenne, ha mindannak az energiának egy részét, „amit a Hallgatói Önkormányzat az ellenállásba fektet, át tudná konvertálni afelé, hogy mi az, amit közösen meg lehet csinálni”.

Mert

„a kölcsönös bizalmat kellene visszahozni””.

Rátóti kijelenti, ha rajtuk múlik, senki nem válik földönfutóvá a tanárok közül, csak hát az előzmények ismeretében fennáll a veszélye, hogy nem rajtuk fog múlni. Oh, rajtuk semmiképp, hanem az izgága régi tanárokon. Mert Rátóti szerint a mostani változás nyomán itt az alkalom, hogy valóban bebizonyítsák (ti. „a liberálisok”), hogy a színművészeti egyetem „egy széles spektrumú és szellemiségű intézmény”. Kár, hogy azt már nem mondja el, hogy mindezt hogyan tudnák neki, Vidnyánszkynak meg az olajos fiúknak bebizonyítani. Talán úgy, hogy hozzá hasonlóan felállva tapsolnak, amikor Vidnyánszky bevonul a Vas utcába?