Szidja vagy nevet rajta – a Vitézi Rend Horthyról és a buzizsidóliberálisokról

  • narancs.hu
  • 2014. július 3.

Narancsblog

A klinikai mélymagyarság világképe nem késztet különösebb agymunkára: liberális = zsidó = buzi.

Úgy hisszük, nemcsak a mi figyelmünket, de talán olvasóinkét is elkerülte az a nagyszerű és felemelő esemény, amelyre jó három éve, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumban került sor: a Honvédelmi Minisztérium több, a rendezvényen is megszólaló, magas beosztású munkatársának aktív részvételével ekkor egyesültek egyetlen szervezetté a magyarországi vitézi rendek. A dokumentumot Molnár Gazsó János, a Vitézi Rend elnök-főkapitánya, Vad László, a Vitézi Rend Kárpát-medencei Kormányzóságának rendi kormányzója, illetve Szlavniczai Sándor Ervin, a Horthy Miklós Vitézi Rend Alapítvány alapító törzskapitánya és Ajtós József László főkapitány-helyettes szignálta. Azóta Molnár Gazsó „főkapitány” képviseli e nemes tradíciókat továbbvivő, kissé militarisztikus (na jó: félkatonai) szervezetet, avatja a vitézeket és a Horthy-szobrokat, mondja a beszédeket. Teszi mindezt rendre a zsinóros menték családjába tartozó, színek tekintetében is szemet gyönyörködtetően változatos uniformisokban (például itt vagy itt), melyekről csak (Molnár Gazsó találó szavaival) „ostoba és tanulatlan” emberek asszociálnak folyton operettjelmezekre. Amúgy is tudjuk: nem kevés embertársunk akad, aki felnőttkorára sem nőtt ki a szerepjátékokból, ahol színpompás, sujtásos, archaikus, esetleg retrofuturista maskarákban, kardcsörtetve hagyhatják faképnél józan ésszel túlságosan is átszőtt világunkat.

false

Most a „főkapitány” manifesztumba oltott dörgedelmei okoznak izgalmat eme egzotikus szubkultúrában, amely nyilatkozat azon alkalomból jelent meg, hogy a magyar Tumblr-közösség a szombati Pride-ra készülve némileg belejavított Horthy Miklós néhai kormányzó egyik kanonizált portréjába, majd a vizuális vírus terjedni kezdett a világhálón. A képben rejlő provokációs töltetet nem vitatva felhívnánk a figyelmet arra a rég előásott, eredetileg a kormányzó regnálásának csúcspontján (!), egy lojális újságban publikált fotóra, amely arról tanúskodik, hogy a későbbi ellentengernagy kadétkorában maga sem átallott játékosan viszonyulni a nemi sztereotípiákhoz, hogy azt ne mondjuk, a gendertémához.

A Vitézi Rend álláspontja Horthy-ügyben egyértelmű: a volt kormányzó szent ember, a magyarság Mózese (elnézést tőlük a félrevezetően ószövetségi asszociációért), akit csak ájult tisztelet illethet. Ez, mondhatnánk, az ő magánügyük, hiszen nem akad komoly történész, aki szakmai érvekkel alátámasztaná hagymázas képzelgéseiket – annál sajnálatosabb, hogy honfitársaink minimum százezrei osztják a Horthy személye köré kerített hazug mitológiát, benne afféle szörnyű fikciókkal, mint hogy – a „főkapitány” arany szavait idézve – a „zsidóság csak itt volt biztonságban egész Európában”. Miközben Horthy kormányzósága alatt, gyakorlatilag a jóváhagyásával (mindenesetre bármiféle komoly ellenkezése nélkül) deportálták a teljes vidéki zsidóságot, jórészt a Horthyra felesküdött magyar hatóságok közreműködésével. Az viszont tényleg hajmeresztő, ahogy Molnár Gazsó szerint az általa megszólított (számára is) ismeretlen amatőr retusőrök ősei is csak hálával tartoznának a kormányzónak: „Mert kedves liberálisok, kisebbségi és homoszexuális »urak«, a ti családotokat is Horthy Miklós mentette meg, ezért is születhettetek meg.” Az itt elővezetett liberális=zsidó=homoszexuális egyenletrendszer paródiaszerűen foglalja össze a szokásos, reflektálatlan szélsőjobboldali szitkokat, tökéletesen rávilágítva, milyen hihetetlen, formátlan sötétség rejlik a zsinórozott tiszti sapka mögött. Úgy kell hinnünk, a némely hivatalos közegek tevékeny támogatásával működő Vitézi Rend minden jel szerint már nem csak a maga hobbiközösségének doktrínáit tolmácsolja: a Horthy-kultusz élesztése náluknál befolyásosabb politikai aktoroknak sincs éppen ellenére.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.