A brüsszeli EU-csúcson kiderült: a 28 tagállamból 26-an Jean-Claude Junckert javasolják az Európai Bizottság elnökének. Ketten szavaztak ellene, Cameron és „Európa erős embere”. Cameron akkor rontotta el, amikor úgy képzelte, és ennek hangot is adott, hogy a brit kilépéssel meg tudja zsarolni a többieket. Most főhet a feje, hogy otthon hogy magyarázza majd meg Junckert. Pedig Cameronnak még volt is mivel revolvereznie az uniót, elvégre Nagy-Britannia távozása valóban nagy felfordulást okozna.
| ||
Cameron legalább végig játékban volt: a mi erős emberünket viszont nem is kérdezte senki. Az erejéből is csak arra futotta, hogy a Néppártot egyfajta rejtekhelynek használja: amikor kiderült, hogy a Budapestre tartó német elnök, Johannes Gauck kerülné a vele való találkozást június 16-án, a szégyen elől háromnapos portugáliai tanulmányi kirándulásra menekült; itt hagyva csapot-papot, a seggnyalói által a tiszteletére szervezett ingyenkoncertet, és Gauckon kívül még három másik köztársasági elnököt.
Igaz, ha kérdezték, se tudott volna mit mondani. Az ugyanis, hogy nem szíveli a luxemburgiakat, mert személyes sértésnek vette, amikor az ugyancsak luxemburgi uniós biztos, Viviane Reding belekötött az alkotmányába, Juncker meg adta alá a lovat, nem jó mondás. Inkább az az érthetetlen, hogy miért szállt be egyáltalán, és ha már, akkor miért így, ebbe a meccsbe. Az EP-választás előtti napon a Hír tévében erőteljesen és menekülő út nélkül Juncker ellen foglalt állást: az arcoskodás abban a biztos tudatban folyt, hogy bár a tagországok többsége és a Néppárt európai parlamenti frakciója igen, Merkel nem akarja Junckert, tehát nem Juncker lesz a főnök. A mi fiúnk pedig, midőn a Juncker-ellenes kisebbségi álláspontot Merkel súlya a többségibe billenti, megint kikerülhet a Heti Válasz címlapjára és Simicska hirdetőoszlopaira az egész országban („Aki irányt mutatott Európának!”).
De a kis vezető elszámolta magát: az álmában se jutott az eszébe, hogy az európai szocialisták Juncker mögé állhatnak, és hogy a Néppárt képes lehet a szocialistákkal és a liberálisokkal egyazon elvi álláspontot képviselni, és közös európai politikát vinni. (Erről a fordulatos történetről remek cikk olvasható egyébként lapunk nyomtatott változatában.) Hisz szerinte – és ez irányú meggyőződésének épp az EP-ben adott hangot – ez utóbbiak mégiscsak komcsik!!!
Az EB elnökét komoly politikai harcban választották meg, de ez a harc az unióban bevett értékek és játékszabályok szerint folyik: a kölcsönös engedmények, a másik szempontjai iránti belátás, a közösen létrehozott intézmények iránti lojalitás, egyfajta udvariasság jegyében. Az új főnök ráadásul régi, elkötelezett híve a szüntelenül mélyülő integrációnak. Lássuk be, ez egészen más sztori, mint amiben Orbán van.
Most itthon az lesz a mondás, hogy „megígérte a választóinak”, ezért nem szavazott a luxemburgira. Aha. Mikor ígérte meg? A Hír Tv-s interjúban az EP-választás előestéjén…? Jaj, hagyjuk már egymást.
Tutira ment, pofára esett, és közben még keresztül is néztek rajta.
