Megépül a majommalom, lesz sok majommajonéz, győzve győz a győzhetetlen győzedelmes majomész: a hétfőn elfogadott Orbán-alkotmány akadémiai szintre emel egy eddig civil szervezetként működő, bár magát kétségkívül akadémiának (Magyar Művészeti Akadémia) nevező csoportot. Hétfőtől ők a magyar kultúra legfőbb őrei, örökétig tartó apanázzsal (momentán egy évre 100 millió forint) kistafírozva ülhetnek be az állami pénzen felújított Vigadó nekik kijelölt irodáiba, s örökös elnökük, Makovecz Imre vezetésével szabhatnak irányt a magyar kultúra további folyásának… – írtuk tavaly áprilisban.
Azóta némileg megváltoztak a dolgok, Makovecz Imre meghalt, az emlékét őrző szervezetet immár az Antall-kormány többször bukott helyettes államtitkára, a belsőépítész titulust kedvvel használó Fekete György vezeti, s az összeg is változott: a huszonnégyszeresére duzzadt (2,4 milliárdnál tartunk épp). Ebből kellene a mondott szervezetnek kézben tartania a komplett magyar kultúrát. Ami tehát még tavaly is negatív utópiának tűnt, mára megvalósult rémálom: a tehetségtelenek, a mindenhonnan kiszorulók (ja, mer’ a komcsik meg a mások nem hagyták kibontakozni őket), a most bosszúra szomjazók mondják meg eztán, hogy merre hány méter a kultúrában.
„A Magyar Művészeti Akadémiába (MMA) kell bemennie a művészeknek, a kultúrembereknek, az íróknak, a költőknek, a színészeknek, a filmeseknek. A kormány odaadja nekik az összes támogatást, aztán ők fogják autonóm módon elosztani. Szerintem ez a jövő, nem az, hogy a miniszter és az államtitkár osztogat, számolgat” – mondta Balog Zoltán, az illetékes miniszter tegnap a HírTv-nek. „Szeretnénk – akár önálló intézményt működtetve is – kezelni a nemzeti kultúra, a népművészet ügyét” – nyilatkozta az index.hu-nak Fekete György ma. A kormányzat és a jelölt akarata ím megegyezik, add ki a parancsot, kiadom, vállalod, vállalom: az ügy bevégződni látszik, holnapra tényleg a majmoké a világ. Az egyik eldöntötte, hogy csak az a kultúra, ami az ő hülyeségeinek szolgáltat kísérőzenét, a másik meg már megalakulása óta önként újra és újra jelentkezik a feladatra, majd én, majd én úgy táncolok, ahogy te fütyülsz, s ők meg azt táncolják, amit én fütyülök.
Tényleg így menne? Tényleg újra az ötvenes éveket írjuk, amikor a kultúra csak arra kellett, hogy Sztálint, Rákosit dicsőítse? Hiszen egy ilyen felállásnál még a Kádár-kor is több teret engedett az esetleges elképzeléseitől valamelyest eltérő kulturális törekvéseknek a maga „tűrt” kategóriájával. Ma is okkal hivatkozunk a hatvanas évek kiváló magyar filmjeire, a hetvenes években jelentkezett egy új irodalom, és sorolhatnánk – ki fogja leforgatni e kor nagy filmjeit, ki festi meg a képeit? Fekete György és alkotótársai, Kálomista Gábor, vagy ki? Wass Albert követői?
Az embernek, pláne egy művésznek mindig van választása, még ha ez például pont az ötvenes években nem is látszott túl biztonságosnak, a kommunizmus későbbi korszakaiban pedig túl jövedelmezőnek. Ma is van választás, s ma is ugyanavval kell szembenézni: a teljes létbizonytalansággal.
Ezeket a szerencsétlen mindenhonnan kiszorulókat, mindenre alkalmatlanokat most megveszik egy lyukas kétfilléresért, löknek valamit nekik, ami jószerivel önmaguknak sem lesz elegendő, s azt mondják nekik, csináljatok belőle magyar kultúrát, közben röhögnek a markukba, mert tudják, hogy alkalmatlanok rá, de ha véletlenül össze is szednék magukat, addigra már az élelmesebbjük rég hazavitte a szűkös apanázst. Nem a csókosok helyzetbe hozásáról van itt szó, dehogy, az csak egy eszköz rövid távra, a hamari végcél a magyar kultúra lehető legteljesebb elsorvasztása. Mert a kultúra veszélyes. Mert a kultúra kiveti magából a hazugságot. Mert a kultúra képes megdönteni a diktatúrát.
A diktatúrák ebbéli törekvéseikben értek is el kiadós sikereket a világtörténelem során, de a végén mindig az emberi kultúra kerekedett felül. Magyarországon ráadásul szerencsés helyzetben vagyunk – csak 2014-ig kell várnunk erre. Csakhogy addig minden ilyen gesztussal csökken a dolgok normális, alkotmányos rendbetételének esélye.
