Barbara Brylska
| ||
A szép, fehér bőrű, szőke miss, akin végigment a Brezsnyev-doktrína. Kelet-Európában ugyanis nem úgy nézett ki a hetvenes évek, mint ahogy a naptár mutatta: 1968 (prágai) tavaszától tartott 1981 decemberéig (Lengyelország megszállásáig), a felnőtté válástól a totális kilátástalanságig. Azt hinné az ember, hogy a diktatúra idején ilyesmiről szó sem lehetett a moziban. Nem hiszik el, hogy mi mert mindennek ellentmondani: mai gúnyos tréfáink tárgya, az NDK indiánfilm. A 68-as Sólyom nyomában a jó ügy sikerébe vetett hit filmje, amelyben valóságos víziónak tűnik a fehérek és az indiánok tisztességes együttélése, például olyan derék népek áldásos működésének hála, mint a seriff gyönyörűséges felesége. A 69-es Fehér farkasok viszont már a pusztulás, a reménytelenség, a halál filmje, a szép szőke asszonyt kézről kézre lökdösik a gazemberek, mindenki megdöglik vagy lelép. Mindez persze szemernyit sem árnyékolja be Barbara Brylska szépségét, ami aztán végigragyogta a hetvenes éveket, ki tudná felejteni például az Egy szélhámos karrierje (Nikodem Dyzma története!) vagy A halál archívuma című sorozatok szépasszonyait. Netán A szerelem anatómiája érzékeny szerelmesét. Szőke volt és törékeny, gyönyörű és hajlíthatatlan: nagyot tévedett mindenki, aki prédának nézte.
Marilyn Chambers
| ||
A 70-es évek a szexfilmek aranykora volt, a Mély Torok, az Emmanuelle, Az ördög Miss Jonesban évtizede, amikor a nemi szerveket még celluloidra fényképezték, és – legyen ez bármily furcsa a mai, lelketlen szilikonos reszelések ismeretében – olykor még az erotika is ott bujkált a díszletek között. Marilyn Chambers, a zsáner amerikai sztárja majdnem annyira bájos volt, mint a fiatal Meg Ryan, de Meg Ryant sohasem láthattuk önfeledt csoportszex közben, amely pszichedelikus ejakulációkarneválba torkollik, míg Chambers nagy dobása, A zöld ajtó mögött pontosan így ért diadalmas véget. Ez az egy film is elég lett volna hozzá, de a művésznő pár évvel később talpig bőrben és egy felettébb nyugtalanító nyílással a hónalján végképp bebiztosította helyét az évtized kultikus istennői között David Cronenberg korai biohorrorja, a Veszett főszereplőjeként.
Mireille Darc
| ||
Minden szőkék legszőkébbike. Magyarországon a hetvenes években a nyugati világ legkézenfekvőbb üzenetét a francia krimik és vígjátékok fogalmazták meg: van a Föld nevű bolygónak egy napos oldala is, ahol kavarjanak bár rettenthetetlen detektívek, mindenre elszánt kalandorok vagy menthetetlenül idióta hegedűművészek, egyikük sem kerülheti el a sorsát, a végzetét: a szerelmet. S a szerelem mindent lebíró hatalmát hirdette Mireille Darc minden mozdulata, viharzott bár ciklonként Alain Delon oldalán, nézett farkasszemet a férfiasan rosszarcú Michel Constantinnel, csetlett-botlott épp valahol Pierre Richard háza táján (a Magas szőkétől a Volt egyszer egy zsarun át az Egy gazember haláláig). Tehát továbbra is jó észben tartani: Párizs a szerelem és Mireille Darc fővárosa.
Farrah Fawcett
| ||
| | ||
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer három kislány, akik a rendőrakadémiára jelentkeztek… Így pornófilmek és tévésorozatok szoktak kezdődni, s bár lehet, hogy most csalódást fogunk okozni, de a következőkben a tévésorozatok csodálatos világáról lesz szó, azon belül is a hetvenes évek egy díszpéldányáról, a Charlie angyalairól. Farrah Fawcett (sorozatsztár férje után a Farrah Fawcett-Majors néven futott akkoriban) egy volt a hetvenes évek tüneményes szőke bombázói közül, aki a Charlie-nak fusizó exrendőrlányokról szóló sorozat mellett egy minden munkásszállón megtalálható poszternek köszönhette ikonikus státuszát. A kérdéses plakáton a színésznő piros, egyrészes fürdőruhában pózol – 12 millió ember nem tévedhet, márpedig ennyi fogyott a plakátból, melynek sikerét semmi sem közelítette meg, amit a színésznő sajnálatosan rövidre szabott élete során filmszínésznőként elkövetett.
Edwige Fenech
| ||
Ha létezik színészarctípus, amelyre minden valamirevaló zsánerfilmrendezőnek égető szüksége volna, akkor ez nem lehet más, mint amilyennel Edwige Fenechet áldotta meg a sors. Jelentése a napnál is világosabb: amint az olasz színésznő feltűnik a színen, máris tudhatjuk, hogy nem a valóságban járunk, hanem a Film nevű bolygón, ahol még a levegővétel is izgalmasabb. Edwigét nálunk legtöbben A lator című bohóságból ismerik, de ő elsősorban a véres olasz thrillerek sztárja volt, Mario Bava és Sergio Martino buja és gátlástalan kis mesterdarabjainak sellője, aki ruhában vagy ruha nélkül is szünet nélkül hirdette a fantázia diadalát a realitás felett.
Pam Grier
| ||
A nő, aki megtanította a világnak, milyen is egy igazán korszerű amazon. Senki sem szórakozhatott vele: akár Coffy nővérnek hívták, akár Foxy Brownnak, Pam Grier megbízható tornádóként zúzta szét a romlott alakok – dílerek, stricik, gyilkosok – seregét a kor meghatározó blaxploitation gyöngyszemeiben. Delejező volt, ahogy lángolt a tekintete, miközben lángot vetett kezében a shotgun – nem csoda, hogy annyira elbűvölte a kis Quentin Tarantinót, hogy a lojális rendező húsz évvel később csakis őt tudta elképzelni a Jackie Brown címszereplőjeként. És Pam Grier persze ott is olyan volt, mint mindig: okos, szép és erős, erős, erős.
Nastassja Kinski
| ||
„Tudod, Paul, mindig le szoktam feküdni a rendezőimmel, de te kemény dió voltál” – Peter Biskindnek, a neves hollywoodi riporternek köszönhetjük, hogy fennmaradt e frivol beszélgetésfoszlány, mely állítólag Nastassja Kinski és Paul Schrader rendező közt hangzott el a Párducemberek forgatásán. A megbántott Schrader fogta magát és jól telepakolta a filmet Kinski meztelenkedéseivel, de Nastassja (aki szerencsére nem édesapja, Klaus Kinski vonásait örökölte), már ezt megelőzően is a vágy nem is olyan titokzatos tárgyának számított. A hetvenes években nemcsak a Tetthely tartott rá igényt, hanem Roman Polanski is; Kinski 15 évesen kezdett járni a 43 éves rendezővel. Polanski 1979-ben Kinskire osztotta az Egy tiszta nő főszerepét, de legemlékezetesebb szerepét a színésznő Wenderstől kapta a Párizs, Texasban.
Ali MacGraw
| ||
„Mit mondhat el az ember egy huszonöt éves lányról, aki meghalt? Hogy szép volt. És okos, mint a nap. Hogy szerette Mozartot és Bachot. És a Beatlest. És engem.” Szem nem maradt szárazon Oliver és Jenny társadalmi osztályokon átívelő, ámde tragikus kimenetelű love storyja láttán, s mire a film (Love Story – 1970) lepergett, a bokszolóként sem sikertelen Ryan O'Nealből és a magyar felmenőkkel büszkélkedő Ali MacGraw-ból generációjuk legfényesebb csillaga lett. Mindketten sokat tettek azért, hogy hamar lecsússzanak a stáblisták éléről, de kettejük közül MacGraw ért előbb célba, bizonyítva az ősi tételt, miszerint a magyar ember, ha utolsónak lép is be a forgóajtón, bizonyosan elsőnek fog kilépni belőle. Ali MacGraw szépségét és kívánatosságát még két hetvenes évekbeli film, két Peckinpah-opus őrzi az örökkévalóságnak: míg A szökés egy csodálatos love story kezdetét jelentette MacGraw és filmbeli partnere, Steve McQueen közt, a Konvoj magánéleti vonatkozásai nem ismertek.
Stefania Sandrelli
| ||
Ha csak annyit írunk le róla, hogy ő volt, aki Bernardo Bertolucci Huszadik századában egyszerre próbált életet verni De Niro és Depardieu férfiúi mivoltába (javítás! amint arra egy olvasónk rámutatott, a felidézett jelenetben valójában nem Sandrelli, hanem Stefania Casini kisasszony kezei dolgoznak; a Narancsszem mindent lát, de ezt-azt sajnos el is felejt olykor) már az is bőven indokolja jelenlétét e körben. Ám ha ehhez még hozzácsapjuk hazája fehér telefonos vígjátékainak dekadens dámáit, vagy az Alfredo, Alfredo szex közben csillapíthatatlanul sikoltozó démonát, a gengszter macáját a Police Python 357-ből, s hogy mit csinált Luigi Comencini Forgalmi dugójában, azt már el sem merjük mondani. Mindezt összegezve: te vagy De Niro, én Depardieu, induljunk!
Cybill Shepherd
| ||
Aki látta a korszak egyik kulcsfilmjét, Az utolsó mozielőadást, cseppet sem csodálkozhatott azon, hogy a film rendezője, Peter Bogdanovich menthetetlenül belészeretett. Így voltak vele a nézők is, akik a vágytól és az elvágyódástól egyaránt könnyes szemmel bámulták, ahogy a huszonévesek minden kacérságát az arcán hordozó színészlány sután levetkőzik a medence partján a tehetős arcok buliján. Ez a film volt a rendező és választottja nagy pillanata – kicsivel később már bukások felé terelgették egymást, de Cybill feltűnt a Taxisofőrben is, hogy végül sorozatszínésznőként maradjon aztán évtizedekig közismert.
Hamarosan folytatjuk a 80-as évek szemkápráztató színésznőivel!
