Kim Basinger
| ||
Nem, nem igaz, hogy mindig mindenről ugyanaz jut az eszünkbe, itt van például Kim Basinger, akiről csak másodjára ugrott be, hogy bérelt helye van a „legszebb színésznők, akik pózoltak a Playboynak” jellegű összeállításokban. Mert elsőre az jutott eszünkbe, hogy Kim Basingernek bérelt helye van a „legszebb színésznők, akik egy egész várost vásároltak maguknak” listákon is, sőt nem kizárt, hogy ő lenne az egyetlen az összeállításban. Bolondos idők voltak azok a nyolcvanas évek, amikor a modellből lett színésznő, aki már túl volt egy nem hivatalos James Bond-filmen (Soha ne mondd, hogy soha), Mickey Rourke szájszagán (9 és fél hét) és Bruce Willis vakrandiján (Nem látni és megszeretni), de még innen volt egy csúnya váláson (Alec Baldwin) és egy Oscar-díjon (Szigorúan bizalmas), szóval hogy egy első virágzása teljében lévő hollywoodi szépség mit meg nem engedhetett magának. Mi a Playboyért, a Szigorúan bizalmas luxuskurvájáért és a városvásárlásért egyaránt szeretjük-tiszteljük.
Jennifer Beals
| ||
Ő egy igazi one-film-wonder, hiszen bármit is csinált a későbbiekben, mi mással is azonosíthatnánk, mint Alexszel, a Flashdance balettkarrierre áhítozó hegesztő-bártáncosnőjével. Balettkarrierre áhítozó hegesztő-bártáncosnő? Ez olyan szép (forgatókönyv: Joe Eszterhas), hogy ironizálni sincsen kedvünk – ennél szebb már csak Beals volt, s bár volt egy kis felzúdulás, amikor kiderült, hogy a színésznő csak a mosolyát adta a filmhez, s a lábmunkát a táncdublőr végezte el, ez mit sem von le e máig édes mosoly értékeiből.
Jamie Lee Curtis
| ||
A 80-as évek a fitneszmánia, negatívabb közelítésben a fitneszfasizmus nagy évtizede is volt, Jamie Lee Curtis pedig meggyőzően bizonyította, hogy nem csupán Arnold- vagy Sly-féle monstrumok bukkanhatnak elő az edzőtermekből. A Halloween-filmek sikolykirálynője az Ingerlő idomok veszélyesen vérnyomásemelő aerobikjeleneteiben vagy A hal neve: Wandában John Cleese-ék oldalán a feszes hasizmok és a szoborszerű combok diadalát zengve talán még Jane Fondánál is többet tett a konditeremkultusz életben tartásáért.
Jessica Lange
| ||
Ezt csak 18 éven felüliek olvashatják. Vagy csak óriásgorillák. Mert róla nem is lehet beszélni: a vadállatias vágyak asszonyáról. Jessica Lange legyen bár messze földön a legszebb, szép szót nem találhatni rá, csak vadat. Jessica Lange a préda, a hús, akit azonnal, ott, ahol érjük, rögtön meg kell, nos, kapni… – persze, a konyhaasztalon is vagy egy bukolikus felföldi viskóban, ahogy valami skót tárgyú kosztümös marhaságban esett vele. Jessica Lange már pályája korai szakasza óta csakis a vadállatot hozza ki férfi nézőjéből. Kezét csókolom, én vagyok King Kong, tessék hanyatt feküdni vagy előre hajolni, vetkőzni nem muszáj, nem, a fehérneműt sem, majd félrehúzzuk egy kicsit, amennyire épp kell, csak semmivel ne húzzuk feleslegesen az időt. Kicsit fájni fog talán, de rövid lesz, s utána olyan mély üresség következik, ahonnan soha nem lehet visszakapaszkodni: elfogy a levegő, elmúlik minden.
Sophie Marceau
| ||
Vele nőtt fel a szerelem, vele lett végzetes diákszenvedélyből örökké tartó rabság, ábrándos kis fájdalomból minden helyzetben és testhelyzetben felemelő szelíd, ám múlhatatlan kínná: ő a francia lány, akit az apukája csak este tízig engedett el valamikor, de ő minket azután sem, egy percre sem. Miatta érzékenyülünk el pár kínos pillanatra a múlt ostoba slágerei hallatán, s miatta fordulunk meg az utcán dekadens dámák után. Mindegy, hogy 14 vagy 41, egyre megy, ahol ő ott van, semmi sem számít, senki sem számít. S nem is férfi az, aki ne tudná biztosan, akár még a halálos ágyán is, hogy egyszer úgyis megtartják azt a házibulit, ahol Vic őt választja.
Lena Olin
| ||
Szemet vetett rá Bergman (Fanny és Alexander), és szép volt az elkultuszfilmesedett Picasso kalandjaiban, de a művelt Nyugat (és később a művelt Kelet) egy félresikerült Kundera-adaptációban, A lét elviselhetetlen könnyűsége képeslapmélységű feldolgozásában figyelt fel e csodaszép svéd színésznőre. Még épp idejében, hisz milyen évtized az olyan, amely nem bír legalább egy világszép svéd színésznőt kitermelni! Igaz, Lena a maga igéző barnaságában távolt állt a bevett, skandináv szépségideáltól, de kinek jutott volna eszébe reklamálni, amikor Lena meztelen cseh (!) csábítóként – némileg ellentmondva a film üzenetének – szinte kedvet csinált a kommunizmus alatti élethez. Nem sokkal később már egy jóval sikerültebb irodalmi adaptációban és jóval több ruhában lépett színre: mielőtt elnyelte volna Hollywood, ő volt a Singer regényéből készült Ellenségek – Szerelmi történet egyik Amerikába szakadt holokauszttúlélője.
Anne Parillaud
| ||
A veszélyes nő, akiből csak egy lehet az életben, de egy az legyen biztosan – és akkor megéri ez az egész cécó. Megéri, még akkor is, ha ő lesz az utolsó. Figyelemre méltó ifjú titkárnőként fogadott egy párizsi magándetektív, valami Alain Delon irodájában: bonzsúr, ez itt a nyolcvanas évek, hatalmas szemüvege az orrára ejtve, néz rád az íróasztala mögül, s látod jól, hogy könnyű selyemblúzán épp eggyel tovább van fölül kigombolva – s ennyi elég is az örök kárhozathoz. Látnod sem kell, de megérted Buckingham hercegét, érte te is szerveznél hadat, s átkelnél minden csatornán, s tűrnéd, hogy a bakó kóstálgassa a nyakad. De az is a legtermészetesebb lenne a világon, ha valamelyik este, egy pohár vörösbor után nyitott ingben elé állnál, s azt mondanád neki: lőj bele a szívembe, lőj bele még egyszer, Nikita.
Meg Ryan
| ||
Senki sem nyögdécselt úgy a vásznon, ahogy ő tette egy manhattani étterem kellős közepén, amikor Billy Crystal és az egész nagyvilág tágra nyílt szemei előtt bemutatta, hogyan is tud egy nő orgazmust színlelni a Harry és Sallyben. A 80-as évek végén Meg Ryannek jutott a lehetőség, hogy – mintegy Audrey Hepburn szöszke popcornverziójaként – alakot adjon a bűbájosság nehezen definiálható fogalmának. Hús-vér rajzfilmhercegnő volt, ártatlan, törékeny és kedves – Rob Reiner rendező élete nagy húzása volt hát, hogy neki adta Sally Albright szerepét, hisz senki mástól nem hatott volna oly váratlanul és zsongítóan az a filmtörténeti jelentőségű, halhatatlan zihálás.
Udvaros Dorottya
| ||
Nem állítanánk, hogy feltétlenül le kellett vetkőznie (több ízben is) ahhoz, hogy zsebre vághassa nálunk a 80-as éveket, de nem is tett rosszat az imázsának azzal, hogy olyannyira magától értetődően tette. Udvaros Dorottya nem másolat volt, hanem a térségre szabott, originális jelenség: igazi mozidíva, aki lakhatna akár a szomszéd panelban is, egy természetes teremtés, aki nem fél olykor közönségesnek lenni, és aki a hangsúlyos valóságosságát nem hétköznapi energiákkal elegyítve ragadta ágyékon újra és újra a közönséget a kor nagymenői: Bacsó Péter, Szabó István, Jancsó Miklós, András Ferenc vagy Sándor Pál filmjeiben.
Sigourney Weaver
| ||
Volt némi vita Sigourney top 10 alkalmassága körül, de végül is győzött a keményvonalas Weaver-szárny. Bár kézenfekvő lenne a színésznőt a kőkemény akcióheroinák előfutáraként ajnározni, mi nem filmművészeti, hanem esztétikai (és nyálcsorgatási) alapon osztályozunk, így az Alien-filmeknél is sokkal fontosabbak számunkra az olyan nyolcvanas évekbeli csacskaságok, mint a méltán elfeledett Egy nő vagy kettő vagy a már a címében is bizsergető 1986-os semmiség, a Diplomás örömlány (micsoda szerencsés címmagyarítás!). Miközben a színésznő úgy irtotta a szörnyeket, mintha nem is a Yale-en, hanem az idegenlégióban végzett volna, játszi könnyedséggel öltötte magára a kiskosztümös (lásd Dolgozó lány) szerepeket is, és ezért itt a helye.
