Norma Bates

Na, ez a para: egy asszony, aki valójában hulla, ugyanakkor egy férfi álcájaként nőket késel a zuhanyzóban. A filmtörténet legfenyegetőbb sziluettje remek példát mutat arra, hogy valaki nem csupán életében képes intenzíven terrorizálni szeretteit és lakókörzetét.

Szörnyella de Frász

Mi tesz valakit csúcsgonosszá? Azt gondolnánk, nem feltétlenül a gaztettek mennyisége számít, még ha általában a tömeges bűnelkövetés miatt lesz is valaki a legkönnyebben messze földön hírhedtté. Szóba jöhet még a bestialitás mértéke, illetve az, hogy különösen védtelen áldozatok ellen kövessék el a rettenetes merényletet. Nos, Szörnyella de Frász mindegyik kritériumnak maradéktalanul megfelel. Tömeggyilkosságra (101 darab dalmata!) készül, ráadásul kutyákat akar nyúzatni, hogy mutatós új bundája legyen, hovatovább apró kiskutyákat, kedvesen gőzölgő, vonzóan pettyes kis kókuszszeleteket szeretne ez a fagyos szívű némber lemészároltatni. A rajzfilmvilág Josef Mengeléje és Ilse Kochja ő egyben, úgyhogy nem véletlen, hogy a gonosztevőkben hagyományosan erős Disney-univerzumban máig ő a legsötétebb éjszakák legtébolyultabb királynője.

Helga

Psota Irén Az oroszlán ugrani készülben Helgát, a náci szukát adja valami delejes szőke parókában, módfelett vérszomjas pofával. Mint Farkas Antal, az egyik matróztrikós verőlegénye meg is jegyzi, jobb, ha nem kerül az ember élve a kezébe… Szegény Medveczky Ilona azonban épp így jár. Szőnyegbe csavarva – mint egykor Kleopátra – érkezik Psota Dubrovnik alatt horgonyzó yachtjára, ahol a művésznő egy korbáccsal kényszeríti vetkőzésre, nem fogják elhinni, merőben szexuális alaptermészetű okokból. A hetvenes évek végén járunk, yacht, korbácsos szex, atyaég, szerencsére, amikor a neves táncosnő keble is kivillan, gyorsan vágunk, s Pap Lacit látjuk, amint egy lopott karórával játszik, amivel úgy felbosszantja Bujtor Istvánt, hogy dühében laposra veri. S ekkor elszabadul a pokol, előbb Psota korbácsolja meg a hiányos öltözetű Medveczkyt, majd viszont, de utána már csak a náci Psota üvöltése hallik: kapsz mogyorót, kapsz mogyorót…

Nicole Horner és Christina Delassalle

Az Ördöngösökben az a jó, hogy nem egy gonosz nő van benne, hanem rögtön kettő. Jó, mondjuk a Paul Meurisse játszotta pasas, akinek elveszejtésére szövetkeznek, nos, az sem egy csokor ibolya, inkább egy alávaló, brutális fráter, de a csajok nyilvánvalóan túlreagálják a disznóságait. Tán el éppen nem kellene tenni láb alól, meglehet, elég lenne egy petíció is a megfékezésére… kinek a pap, kinek a papné. A filmből – jó okkal – remake is készült, ott a gonoszság ízére épp rákapó Sharon Stone és a máshol jéghideg, márványbőrű, fekete hajú Isabelle Adjani adják a földre szállt gonoszt, de ennek a műnek mégsem ők az igazi nagy párosa. Hanem bizony a szerzők, aki olvasott Boileau–Narcejac-krimit, az tudja, mitől döglik a légy és bárki más. Olvassanak, egész jó muri!

Ilsa, az SS nőstény farkasa

Értjük a viccet és olykor még szeretjük is, de azért az olyan filmek, mint az 1975-ös Ilsa, She Wolf of the SS (Ilsa, az SS nőstény vérfarkasa) még ennyi idő után is megfekszi a gyomrunkat. Nem, nem, mi magunk természetesen nem láttuk az ún. náci-sexploitation filmek e szemétkukába való gyöngyszemét – ismerőseink ismerősei mesélték, hogy létezik ilyesmi. És hogy kicsoda ez az Ilsa, ez a rossz ízlésben fogant, Hitler alkalmazásában álló fertelmes domina, akitől – a filmplakát tanúsága szerint – még az SS is rettegett, nos, álljon itt egy kis felvilágosítás a műfajt taglaló cikkünkből (a teljes szöveg itt): „Noha Németországban Ilsát betiltották, Nyugat-Európa más országaiban, illetve Kanadában nagy keletje volt az SS telt keblű farkasának, akinek minden kínzóeszköz – egy elektromos sokkolóként használt vibrátort is ideértve – remekül állt a kezében. Ahhoz a kora hetvenes évek sokat tárgyalt (nyugati) légköre és sok mindent megengedő filmipari mozgásai kellettek, hogy Ilsa, a haláltábort irányító kegyetlen kebelcsoda belovagoljon – egy szerény teljesítőképességű rabon – a filmvászonra. Az aktust követően Ilsa a szoftszexfilmek követelményei szerint ábrándos tekintettel zuhanyt vesz, a következő jelenetben azonban már tetőtől talpig náci uniformisban osztja a parancsokat: alkalmi szexpartnerét női pribékjei kezére adja, az árja kezek pedig nem hibáznak, amikor egy Hitchcockot is megidéző jelenetben kasztrálniuk kell az ágyban rosszul teljesítő áldozatot.”

Lola Lola

Ronda tanár úr, a poroszos elveket valló, jó német tanárember sorsa azonnal megpecsételődik, midőn megpillantja a Kék Angyal lokál fertőjében a diákjai által imádott táncosnőt, Lola Lolát. Ugyanez történt a Heinrich Mann regényéből készült filmváltozat (rendezte: Josef von Sternberg) nézőivel is: aki csak megpillantotta Marlene Dietrich szabálytalan szépségét és szabályos combjait, menten bűnös szerelembe esett a színésznővel. A film maga a történelem: a lezüllő tanárt alakító Emil Jannings – Az utolsó ember színészóriása, az első Oscar-ceremónia nyertese – épp elégszer mutatkozott Goebbels oldalán, hogy az utókor nácinak (vagy legalábbis lelkes szimpatizánsnak) nyilvánítsa, míg Dietrich nemcsak lábaival és színészi karrierjével (ó, ahogy a Budapester Strasséról énekelt Billy Wilder A Foreign Affair c. filmjében!, az volt csak a csoda!) hódított, de Hitler-ellenes kiállásával is. Híres volt még főztjéről: szívesen főzött szerelmeinek, volt szerelmeinek, barátainak, ügyelőknek és színházi súgóknak.

Alice Morgan

Demokráciákban megengedett, hogy mindenki szabadon nevezze meg kedvenc krimisorozatát, de nálunk – mint tudjuk jól – nincs demokrácia. És mivel nincsen, ezért bátran kijelenthetjük: aki szerint nem a Luther a krimisorozatok királya, az azonnal mondjon le! És ha már így befenyítettük a kedves olvasókat, térjünk rá az utóbbi idők legcsábosabb sorozatfőgonoszára, aki hol máshol is kísértene, mint Idris Elba leharcolt nyomozójának a nyomában. Ő Alice Morgan, a hidegvérű gyilkos pszichopata, aki rögtön a sorozat legelején úgy gyilkolja le saját szüleit, hogy az Hannibal Lecternek is elnyerné a tetszését. És a legjobb csak most következik, mert a szépséges és szuperintelligens Alice – a szépséges és jelenleg Budapesten tartózkodó Ruth Wilson – oly heves szerelemre lobban az ügyében eljáró Lutherrel, hogy rendőri erővel sem lehet levakarni Idris Elba tonnákat cipelő hátáról. A sorozat készítői jól látták, hogy egy olyan viharvert nyomozónak, mint John Luther, csakis egy pszichopata gyilkos lehet a tökéletes partnere. A Narancsszem ezúton is és egy emberként követeli a negyedik évadot és Alice Morgan visszatértét!

Nina Myers

A 24 írói az első évadban csak menet közben határozták el, hogy Nina Myers lesz a csörgőkígyó a terrorelhárító ügynökség kebelén, de ez az egyik legjobb váratlan döntés volt a tévésorozatok történetében. Sarah Clarke csodálatos (és bocsássa meg nekünk a felpanaszolásra hajlamos korszellem, de a sorozat – természetesen velejükig perverz – férfinézői számára csodálatosan vonzó is) volt a tökéletesen amorális, lőni sosem rest, veszélyesen taktikázó, és még Jack Bauer családján is átgázoló, örök túlélőnek tetsző terroristanő szerepében. Bauer sajnos egy idő után megelégelte a játszadozást, és golyót repített a fejébe, úgyhogy idén nyáron Nina semmiképp sem térhet vissza a londoni 24-ben, ami így már nem is lehet annyira jó, mint a sorozat első három évadja.

A Nő a Betolakodóban

Nincs neve, talán mert annyira eszelősen brutális mindaz, amit ebben az extrém francia horrorban véghezvisz, hogy itt az emberi nevek már értelmüket veszítenék, csődöt mondanának. A horrorfilmekben, amint arról tonnányi tanulmány beszélt már, a nőket hagyományosan áldozatszerepre kényszerítették neveletlen rendezőik – többnyire passzív, ritkábban aktívabb kiszerelésben. Kivételek persze vannak, és a kivételek kivétele Beatrice Dalle, aki már akkor hihetetlenül ijesztő, amikor még bele sem kezd a hentesmunkába, csak becsönget, és a szemünkbe néz. De aztán belekezd, és nem pihen: meg sem áll addig, hogy semmibe vegye még a véroperák örök tabuját is, miszerint terhes nőre nem támadunk, főleg ollóval a kézben nem. Erre az elmúlt 7 évben senkinek nem is sikerült rákontráznia – maradjunk annyiban, hogy talán mindannyiunk nagy szerencséjére.

Livia Soprano

Tony Soprano oly módfelett gonosz anyucikája a Maffiózók című nagyigényű sorozatból. A gonosz mamma a maffiafilmek ősalakja, voltaképpen a Keresztapa is eljátszik a lehetőséggel, de aztán oda lyukad ki, hogy egy gonosz nagynénivel (a rendező közeli rokonával) mégis jobban jár mindenki. A Maffiózók alkotói azonban nem szemérmeskedtek, a Föld összes anyakomplexusát belecsomagolták ebbe a törékeny öregasszonyba és a rettenetes parókájába. Maga volt – Tony szemében – a sátán (így, csupa nagybetűvel).

Catherine Tremmel

Sharon Stone rövid életű csillogása az Emlékmással kezdődött (mennyivel izgalmasabb lett volna, ha Schwarzenegger nem ereszt golyót a fejébe), és az Elemi ösztönnel tetőzött be; igen, azzal a bizonyos jelenettel, melyről még jó sokáig vitatkozott az emberiség, hogy volt-e bugyi a színésznőn, vagy sem. Az mindenesetre jól látszott, hogy a jégvágóval és a női nemmel közeli viszonyt ápoló Catherine-nek semmi, de semmi gondot nem okoz egy teremnyi, sokat látott rendőrségi ember megizzasztása. A sokat és méltán szidott folytatásban legfeljebb a producert, Andy Vajnát izzasztotta meg a színésznő gázsiigényeivel.

A vénasszonyok a Hukkléban

Az már elég nagy szó, ha egy filmben megjelenik egy szem gonosz nő. Pálfi György több szempontból is revelációszámba vehető első filmje dús egyéb természetű érdemei mellett azért is figyelemre méltó, mert nem egy gonosz nőt vezet elő, hanem mindjárt egy egész falunyit. Gátlástalan méregkeverő mind, a jelentős történelmi múltú Tolna megyei Ozora vénasszonyai. Ozorának megvolt a múltja, itt vitézkedett Ozorai Pipo, a rettenetes kalandor és zsoldosvezér, és Illyés Gyula, a méltatlanul elfeledett költőóriás. Pálfi viszont Ozora jövőjét látta a kilencvenes évek végén, hisz a napnál is világosabb, hogy gonosz méregkeverőinek ivadékai gründolták pár év múlva az O.Z.O.R.A. fesztivált, melynek ördögbotos mini Lucretia Borgiái annyi mindent kikevertek rettenetes pléhpofával, hogy még a rendőrséget és Vágvölgyi B. Andrást is ki kellett hívni az esethez többször.