Aki legyőzte Al Caponét
A filmekben elhelyezett idézetek a legritkább esetben sem bírnak semmiféle teherhordó erővel, nem hordják gyönge vállukon a konstrukciót, s előre sem lendítik az eseményeket. Azért vannak, hogy a rendező összekacsintson a nézőkkel: akik értjük, jó fejek vagyunk, de közülünk is én vagyok a legjobb fej, aki kitaláltam. Nehéz ebben a műfajban maradandót alkotni, ez a tipikusan háromnapos viccek terepe. No de amikor valaki betolja az odesszai lépcsőjelenetet Eizenstein Patyomkin páncélos című filmjéből, illetve a Filmesztétika ovisoknak című, letehetetlen alapműből Alfred Hitchcock kedvenc pályaudvarára, nos, az olyan orcátlanság, hogy csak művészetnek nevezhető. Maga a színtiszta, nemes l’art pour l’art.
Férfiak póráz nélkül
Megfigyelték, hogy a filmek többször használják a pályaudvarok indulási oldalát, mint az érkezésit? Ne szépítsük, a mozit jobban érdekli a szabadság, mint a beérkezés. Jobban érdekli a búcsú fájdalma, mint a találkozás öröme. Az indulási oldal mellett azonban van még egy könnyen és gyorsan értelmezhető szinonimája a szabadságnak, az pedig a hülyeség. A gátlástalan, önfeledt, hátborzongató hülyeség: amikor megpusztulunk a röhögéstől azon a tök hétköznapi dolgon, hogy egy apa felpofozza édes gyermekét: figyeljék csak!
A halászkirály legendája
A Grand Central Station akkora New York-szimbólum, mint az Empire State Building, a Brooklyn Bridge vagy Woody Allen. A filmesek rendszerint akkor nyújtanak be területfoglalási engedélyt a köztiszteletnek örvendő manhattani pályaudvarra, ha azt a közhelyet szeretnék ábrázolni, hogy New York a népek olvasztótégelye. Játszódott már itt mindenféle műfaj. Robert De Niro itt esett szerelembe Meryl Streeppel (Zuhanás a szerelembe), Cary Grant pedig innen indította hosszú futását az Észak-északnyugatban. Michael Bay meteorral sorozta meg (Armaggedon), Justin Timberlake pedig virág helyett pályaudvari flash mobbal udvarolt Mila Kunisnak. De senki és semmi nem jöhet Terry Gilliam csodálatos elméjének a nyomába. Gilliam 400 statisztát keringőztetett meg A halászkirály legendája legemlékezetesebb jelenetében, melyben Robin Williams és Amanda Plummer közelítenek – mint egy álomban – egymáshoz.
Idegenek a vonaton
Ismerünk olyat, aki szerint ezen a filmen maga a bűnügyi Szentháromság dolgozott: a forgatókönyvet az Atya (Raymond Chandler) írta meg úgy, hogy a Fiú (Alfred Hitchcock) zseniális thrillert rendezhessen a Szentlélek (Patricia Highsmith) nagyszerű regényéből. Ám ha ez talán túlzás is, kétségtelen, hogy ekkora erők vagy a teljes kudarcba, vagy a halhatatlanságba szokták katapultálni egymást, itt pedig vitán felül az utóbbi verzió jött össze. A lábak játéka a legelején mindjárt bravúros ötlet (amit Hitchen kívül egyetlen rendező sem tudott volna ilyen nonsalansszal vászonra vinni), a film egészének ismeretében ugyanakkor kifejezetten gyomorszorító, hiszen a napnál is világosabb, hogy a történet teniszcsillaga egyetlen tényező miatt hullik bele az éjfekete örvénybe: ami pedig nem más, mint az oly rémisztő vakvéletlen.
Simon mágus
Enyedi Ildikó mindeddig utolsó nagyjátékfilmjének nyitánya igazi varázslat. Hogyan jut el Simon, a mágus Budapestről különös megbízatása helyszínére, Párizsba? Ahogy ez egy csodatévőtől elvárható: sebesen, mintha teret hajlítana, és elegánsan, mint egy főherceg. Enyedi vonata kilebeg a Keleti pályaudvarról, akár egy űrhajó, hogy néhány magasztos pillanat után (főleg síneket látunk) ugyanilyen méltóságteljesen megérkezzen a Gare De L’estre. Ha belegondolunk, a jelenet igazán egyszerű trükkre, mindössze a tempó változatlanságára épül, ennek ténye azonban nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy századjára is tátott szájjal nézzük, ahogy az igazán nagy művészetet szokás.
