Gyász

Hihetetlen

Heller Ágnes (1929–2019)

Nekrológ

Vasárnap este még nála voltunk vendégségben, a balkonon ültünk, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a városra déli irányból. Összesen heten voltunk, ittunk ezt-azt, s nem mertük bevallani, hogy jó kedvünk van. Nem úgy a házigazda, Heller Ági, aki talán kevesebbet ivott vendégeinél, mégis láthatóan élvezte az életet. „Majd hagyom magam elkeseríteni az urainktól.

Vasárnap este még nála voltunk vendégségben, a balkonon ültünk, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a városra déli irányból. Összesen heten voltunk, ittunk ezt-azt, s nem mertük bevallani, hogy jó kedvünk van. Nem úgy a házigazda, Heller Ági, aki talán kevesebbet ivott vendégeinél, mégis láthatóan élvezte az életet. „Majd hagyom magam elkeseríteni az urainktól. Megéltem én már rosszabb időket is, s mindig én éltem túl a rezsimet.” Valószínűleg még most is azt hitte. Kilencvenévesen. Amibe persze belejátszott töretlen történelmi optimizmusa is.

Bevallom, én is azt hittem, hogy halhatatlan. Olyan energiával röpködött haláláig a világban, hogy azt egy fiatal ember is megirigyelhette volna. S olyan mennyiségben ontotta magából a könyveket, ahogy alig valaki az európai kultúrtörténetben. Ez persze talán túlzás. De mindannyiunknak ez volt a benyomása. De minek mesélem ezt? Aki odafigyelt rá, tudja mindezt.

S még sincs többé közöttünk. Az említett vasárnapra következő pénteken, július 19-én beúszott a Balatonba a nálánál vagy másfél évtizeddel fiatalabb tanítványával, kolléganőjével, barátnőjével, aki egy idő múlva már nem bírta Ági tempóját, s visszafordult; ebben nem volt semmi rendkívüli, hosszú évek óta együtt töltöttek két hetet Balatonalmádiban, s ha csak az idő engedte, naponta beúsztak a tóba, s Ági minden egyes alkalommal tovább úszott, amikor Mari már visszafordult. Mari mindig szorongott, amikor elengedte Ágit, de hát soha nem létezett olyan hatalom, amely őt bármiféle elhatározásától eltántoríthatta volna. Ezen a pénteken azonban Mari szorongása megalapozott volt. Ágit már csak holtan hozták ki a tóból. Bekövetkezett, amit sokan, közöttük jómagam, elképzelni sem tudtunk. Meghalt, befejezte életét. Hogy vajon mi történt, azt valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, azt kell gondolnunk, hogy szívroham végzett vele, hiszen kiváló úszó volt, s a tó aznap, ahogy mondani szokták, délutáni békés arcát mutatta. Szóval Ági mégsem volt halhatatlan. De a kilencven évet úgy élte végig, mintha az harminc sem lett volna. Mindig a génjeire hivatkozott, én azonban biztos vagyok benne, hogy a pszichéje is döntő szerepet játszott. Nem abban, hogy hosszú élete volt, hanem hogy nem sikerült megöregednie. Az tudniillik, hogy nem félt semmitől és senkitől.

*

Idestova hatvanöt éve ismertem. Ismerem, írtam volna önkéntelenül, de bármily fájó is, a jelen idő tegnap délután óta, ha hihetetlen is, nem érvényes. Egy Spinoza-szemináriumot tartott a Lenin Intézetben az évfolyamunknak. Nem volt tanára az említett kiváló intézménynek, meghívták egy alkalomra. Ez a tény azt valószínűsíti, hogy ’56-ot írtunk, a Lenin Intézet filozófia oktatói közül azok, akiknek sejtelmük volt a filozófiáról, már megpendíthették azoknak, akiknek sejtelmük sem volt róla (a többség), hogy mi lenne, ha… Az utóbbiak meg, mert már zavarodottak voltak, nem álltak ellent. Ági el volt képedve tudatlanságunkat tapasztalván. Harmadéves filozófia szakosok, s halvány gőzük sincs a filozófiáról! Engem megjegyzett, s azt hitte, volt ott valaki, aki valamennyire járatos a filozófia tájékán. Ebben persze tévedett, de most nem rólam van szó.

Amikor a forradalmat követően még vagy két évig taníthatott az egyetemen, s mi is átkerültünk a Lenin Intézetből az ELTE bölcskarára, hallgattam előadásait is az általános etikáról meg az egzisztencialista etikáról; rendszeresen találkoztunk, s összebarátkoztunk. Meg kell jegyeznem, ragyogó előadó volt, mindig is élvezetes volt hallgatni az előadásait.

1957–1958-tól kezdve lényegében közös volt az életünk, különösen azt követően, hogy úgy 1962-től Ági mestere, Lukács György engem is tanítványául fogadott. Nem, nem feledkeztem meg arról a majd két évtizedről, melyet Ági emigrációban töltött, előbb Ausztráliában, Melbourne-ben, majd az Egyesült Államokban, New Yorkban. Azokban az években kétségtelenül eltávolodtunk egymástól, de aztán a hazatelepülése óta eltelt idő elmosta a tudatomban azt az időszakot. Mintha ausztráliai és amerikai évei nem is léteztek volna. Mindenekelőtt a hatvanas és a hetvenes évek, az úgynevezett Budapesti Iskola évei élnek bennem, és éltek benne is a nagyon szoros barátság korszakaként. Vajon akkor mindent egyformán láttunk és gondoltunk? Ma már nagyon is jól tudom, hogy nem. S részben a gondolati szétfejlődésünk vezetett oda, hogy az iskola felbomlott, hogy a hetvenes évek végétől megszűnt a közös élet és a közös gondolkodás.

De a valaha volt közös gondolkodás érzelmi nyomait semmi nem törölhette el. Jóllehet, talán a legalapvetőbb dologban egyre kevésbé értettünk egyet. Ne a politikára gondoljanak! Konkrét politikai állásfoglalásaink a dolog lényegét tekintve majd’ mindig megegyeztek egymással. Az emberképünk különböződött el, s ez filozófusok esetében – mert hát azok volnánk – nem lényegtelen. Azt is meg merném kockáztatni, hogy talán a legdöntőbb. Ági megmaradt humanistának – használom a kifejezést, bár nem egészen értem, mit jelent. Hitt az emberben? Lehet, hogy nagyon mérges lett volna, hogy ezt állítom; de megmagyarázom, miről van szó. Ági – velem egybehangzóan – azt gondolta, hogy jó és tisztességes emberek vannak, ergo nem lehetetlen, hogy az emberek többsége előbb-utóbb jóvá és tisztességessé váljon. Én sem tartom persze lehetetlennek, hisz’ vannak csodák. De több mint valószínűtlen. A szememben ellentmond minden releváns tapasztalatnak. Nem azért, mintha valamifajta rosszaság vagy tisztességtelenség genetikailag bele lenne kódolva az emberbe. Szó sincs róla. A jó és tisztességes emberi egyedek nem egy másik állatfajhoz tartoznak, mint a rosszak és tisztességtelenek. Hanem mert kevesen engedik meg, talán kevesen engedhetik meg maguknak, hogy ne az érdekeiknek megfelelően cselekedjenek.

Itt az ideje, hogy kettőnk történetének ugyancsak vázlatos képét befejezvén, megpróbáljam e szomorú alkalommal elmondani azt, ami Heller Ágnes életútját a szememben olyan rendkívülivé, egyedivé teszi. Ki volt ez a nő? Valahol olvastam, hogy korunknak, a Lukács utáni korszaknak a legjelentősebb magyar filozófusa volt. Ez minden kétségen felül igaz, én is így hiszem, ha nem is mindenkivel egybehangzóan. De hogyan is lett filozófus a holokausztot túlélő leány, aki elvesztette apját, s fiatal barátai közül sokakat, első szerelmét is? Gyanítom, hogy a holokauszt szerepet játszott nála (is, nálam biztosan) a pályaválasztásban, bár ő nem így gondolta. Igaz, a holokauszt eredményeképpen cionistává lett, talán ezzel reagálva szörnyű élményeire. A cionistáknál ismerkedett meg első férjével, Hermann Istvánnal is, de az érettségi után még vegyésznek készült. Csakhogy Hermann egyszer elvitte magával Lukács egy előadására, s Ági beleszeretett a filozófiába (gyanítom, Lukácsba szeretett bele, de őt nem választhatta, csak a filozófiát). Élete végéig a filozófiát nevezte élete legnagyobb szerelmének. Lukács felfigyelt rá, kitüntetett figyelmet szentelt neki tanítványai között. A részletek talán nem igazán érdekesek, Heller első, Csernisevszkijről szóló könyve nem tudom, hogy igazán említésre méltó-e. Mindegy is, a kor szellemének bizonyosan megfelelt, 26 éves korában megvédte kandidátusi disszertációként. A következő – mai szemmel nézve bizony csakugyan problémás – könyve Kosztolányiról már a forradalom után jelent meg. Nehézségei a hatóságokkal tulajdonképpen csupán abból fakadtak, hogy nem volt hajlandó megtagadni mesterét, akit a párt a forradalom után feketelistára tett: az egyetemre a lábát sem tehette be. S amikor hamarosan felszámolták Lukács tanszékét is az egyetemen, a tanszéken oktató Lukács-tanítványokat középiskolába küldték. Heller évekig gimnáziumban tanított, amíg azután a rendszerrel szemben némiképp kritikussá vált Hegedűs András 1963-ban oda nem vette az MTA Szociológiai Intézetébe.

A kádárizmusnak nevezett „liberális” szocializmus idején – „aki nincs ellenünk, az velünk van” – Lukácsot békén hagyták, s mi, a köréje sereglő fiatal és még fiatalabb filozófusok, nyugodtan írhattuk filozófiai munkáinkat. Hangsúlyozom, filozófiai munkák voltak, ha nem is a hivatalos marxizmus, a dialektikus és történelmi materializmus szelleme hatotta át ezeket. Heller már akkor is ontotta a könyveket, ebben az időben született Arisztotelészről szóló könyve, A reneszánsz ember című mű, A mindennapi élet és néhány esszégyűjtemény. Hogy ezek marxista munkák voltak-e? Kétségtelenül időnként hivatkozott Marxra. De a kérdést döntse el az, akinek a dolog fontos.

1967-ben a párt meghirdette gazdasági reformprogramját, Lukács a programról szóló L’Unità-beli írása következtében elfogadottá vált, még Fehér Ferencnek, Heller második férjének is, aki valamiért a párt bögyében volt, tudott kutatói állást szerezni. De a Varsói Szerződés csapatainak csehszlovákiai bevonulása végett vetett az idillnek, s a mi szemünkről is lehullott a hályog. (Heller, Márkusék, Tordai Zádor, Sós Vilmos Korčulán nyilvánosan elítélték az agressziót – istenem, tegnap óta már egyikük sem él!) Egyértelmű volt, hogy a béke most már csak látszat, mi sem kívántuk fenntartani, s 1972-ben (isten malmai lassan őrölnek) a párt „vizsgálatot” indított ellenünk. Az eredmény: ’73-ban eltávolítottak bennünket (Hellert, Márkusékat, Kis Jánost, Bence Györgyöt és jómagamat, Fehér önként csatlakozott) kutatói állásainkból, s publikációs tilalmat rendeltek el.

Az 1973 és 1977 közötti évek sok szempontból keservesek voltak a számunkra. Leginkább azért, mert míg Fehér, Márkusék és Heller úgy döntöttek, hogy emigrálnak, a két fiatalabb – akikkel nem volt kapcsolatunk – és én maradni akartunk. Hogy ki miért döntött úgy, ahogy döntött, az nem tartozik ide. Rettenetesen sokat veszekedtünk, az iskola békéje is egyértelműen odalett. Ági, aki tulajdonképpen szívesebben maradt volna, úgy gondolta, hogy Feri nem viseli el az itteni viszonyokat, előbb-utóbb a börtönben köt ki, Márkusék meg nem tudnak megélni, így ő is egyértelműen az emigráció mellett döntött. A Budapesti Iskola nem létezett többé. Ági ezt tudomásul vette, de élete végéig fájt érte a szíve. Élete legszebb korszakának nevezte.

*

Sikeres volt az egész világon; no persze a filozófia baloldali képviselőinél. Lassan elkezdte röpködő életmódját, a keleti blokkot leszámítva mindenütt járt és előadásokat tartott, a rendszerváltást követően aztán sokszor megfordult a volt valóságosan létezőben is. Élvezte életét; a személyiség önélvezete nagyon jellemző volt rá. S minthogy a rendszerváltás után többnyire itthon is megbecsülés és tisztelet övezte, New School-beli emeritálása után hazatelepült. Hogy miért? Soha nem kérdeztem meg tőle. Bántotta volna: napnál világosabb volt, hogy miattunk, régi (és új) barátai miatt. Életformáján nem kellett változtatnia. S hogy ebben az országban vad támadások is érték, az nem zavarta. Harcos volt, a maga igazának harcosa.

Azt hiszem, nem csak nekem fog hiányozni. Hihetetlen halála, melyet éppúgy tekinthetünk értelmetlennek, mint hozzá méltóan szépnek, mindenképpen űrt hagy maga után.

Neked ajánljuk