Gyász

Az élet professzora

Ungvári Tamás (1930–2019)

Nekrológ

Élőszóban és írásban egyaránt lehengerlő előadó volt, szinte bármilyen témában. Sok évtizedes, szüntelen sziporkázása még azokat is lenyűgözte, akik komoly fenntartásokkal tekintettek pályafutására, s éppígy roppant változatos és elegyes életművére. Nagy idők tanúja és rég elhunyt kortársainak fanyar bírája volt, ám vallomásai és ítéletei korántsem minden esetben állják ki a tényekkel való szembesítés próbáját.

Ungvári Tamás vérzivataros kamaszkor után, történelmileg ugyancsak erősen terhelt esztendőben, 1952-ben végzett az ELTE angol és magyar szakán, s a nevét igen hamar megismertette a korabeli irodalmi és sajtónyilvánossággal. Kritikákat írt és ismeretterjesztő előadásokat tartott, rádiós adaptációkat készített és rovatvezető lett a kitartóan balos, de egyszersmind minőségérzékkel megáldott Király István folyóiratánál, a Csillagnál. Széles körű műveltsége, tájékozottsága, s nem utolsósorban életismerő eszessége meg kivételes agilitása rögtön feltűnést keltett: már ebben a végletesen uniformizált közegben és időszakban is képes volt egyéni színt, sajátos stílust megjeleníteni. Persze csakis az akkoriban kötelező terminológia készségszintű alkalmazása mellett, ami a mából visszaolvasva elsőre merőben atipikusnak tűnő Ungvári-mondatokat eredményezett: „Az amerikai burzsoázia kedvenc írói az öncélúság, a formalizmus nézeteit hirdetik, vagy a szennyben vájkáló naturalizmus zsákutcájába tévednek. A két irányzat között nincs elvi különbség – ez nemcsak esztétikai síkon mutatható ki.” (Társadalmi Szemle, 1954)

Legelső könyve, az angol realista előfutárnak, Henry Fieldingnek szentelt ismeretterjesztő kismonográfia már 1955-ben megjelent, mindjárt valósággal reprezentatív mintáját kínálva annak az előadói modornak, amely azután egészen 2019-ig folytatólagosan ejtette ámulatba és zavarba Ungvári közönségét. Imponálóan mozgatott apparátus és könnyű – túlontúl könnyű – kézzel elszórt, komikusan sommás tételmondatok sora, üdítően színes stílus és a szaktudományos kritikát váltig feszélyező műfaji eldöntetlenség jellemzi ugyanis e munkát, dúsan meghintve ilyesféle, korjellemző fordulatokkal: „a restauráció rothadt televényén nőtt 18. századi komédia”.

A fiatal Ungvári karrieréhségét és indulásának elementáris lendületét utóbb Karinthy Ferenc egyik kulcsnovellája is megörökítette, tisztes adagnyi rosszmájúsággal. A középpontba jól felismerhetően Görgey Gábort állító írás, Az utolsó Kollonits cselekményében ugyanis komoly szerep jutott a nyüzsgönc és lázasan helyezkedő, zajosan tehetséges Terényi Robinak, akinek nyilvánvaló és Cini által is megvallott mintája Ungvári volt.

Az irodalomtörténész-aspiráns működése az ötvenes és hatvanas évek fordulóján még kiterjedtebb lett. Egyrészt fordítóként a színházi élet aktív, már-már nélkülözhetetlen szereplője vált belőle, másrészt megkezdte ösztöndíjas-kiküldötti utazásait a nyugati világban, melyek révén Ungvári a Kádár-korszak egyik legfontosabb, bizalmi szerepű kultúraközvetítőjévé emelkedett. Az első út még csak egy szerény bécsi kiruccanás volt (az érdeklődés és viszolygás kettősségének je­gyé­ben), de kevéssel utóbb már Nagy-Britanniát térképezte fel az anglomán literátus, aki 1963-ban a Szigetország utasa címmel kötetben is számot adott élményeiről. A krikett szabályaitól a nyomornegyedek bemutatásáig kanyargó útikönyvről a nyilvánosságba még éppen csak visszakapaszkodó Örkény írt ironikus-parodisztikus kritikát a Kortársba, előre is találóan jellemezve Ungvári úti beszámolóinak irályát: „A királynő megszólításával tünteti ki Ungvárit. Ungvári szerényen, de magyaros önérzettel válaszol. A királynő első kérdése ez: –Ön kicsoda? Ungvári bemutatkozik mint magyar kritikus. A királynő kegyesen bólint, megjegyezvén, hogy nagyon kedveli a magyarokat, a magyar kritikusokat pedig egészen különösen. Ungvári megköszöni az elismerést, hozzáfűzvén, hogy a magyar kritikusok működése még nem érte el a tökély legmagasabb fokát.”

A hatvanas évekkel beköszöntött Ungvári Tamás nyilvánosságbeli jelenlétének első aranykora. Nyelvtudása és svádája, sokoldalúsága és társasági erényei őt is annak a szűk értelmiségi elitnek a tagjává tették, amelyik a nem hivatalos kultúrdiplomácia feladatait látta el. A nyugati világgal és a Budapestre látogató nyugati vendégekkel való kapcsolattartás irigyelt és privilégiumokkal járó, komoly könyökharcot is igénylő feladat volt e korban, így talán nem véletlen, hogy az idős Ungvári visszaemlékező köteteiben gyakorta felbukkan egy-egy rossz szó hajdani riválisairól (pl. Boldizsár Ivánról). A világnagyságokkal parolázó és koktélozó, s a színházi világba beházasodó tudósember mindazonáltal a televízió révén országos ismertségű sztárrá is vált, és informális tekintélyét jól jellemezte a tény, hogy ez idő tájt az ugyancsak nem kispályás Molnár Gál Pétert a bennfentesek nikotex-Ungváriként emlegették.

A magyar musical comedy világra jötte körüli bábáskodás (Petőfi Színház) és az irodalomelméleti munkásság (pl. az először 1967-ben megjelent, széttartó Poétika), a Déry Tibor körüli famulusi szolgálatok meg a koprodukciós krimiforgatókönyvek közös jellemzője volt a Nyugat felé tekintő attitűd. Neil Simon fordítójaként vagy épp az 1969-es Beatles-biblia szerzőjeként Ungvári előnyére kamatoztatta tehetséggel és munkával megszolgált privilégiumát, olykor egészen új területeket feltárva a hazai közönség számára. Hihetetlenül informatív módon, de olykor kétségkívül az első rátekintés felszínességével, az ellenőrizhetetlenség magabiztosságával. A Beatles, majd általában a rockzene historikusaként és értékelőjeként még így is sokak ellenérzését felkeltette, nemcsak a szerzőre tartósan gyanakvó tudományos közösség soraiban, hanem az ifjúság formálódó ellenkultúráján belül is. Ennek máig érzékletes bizonyságát adja a magyar underground hősi alakulata, a Spions együttes Ungvári Tamás című száma, benne e sorokkal: „az a néger nem Sammy Davis volt, Tamás, / hanem Paul McCartney, Tamás, / nem néger, Tamás, / nem Sammy Davis, Tamás, / tévedtél, Tamás, / elnézted, Tamás.” Jó pár ilyen botlást az irodalomtörténet és a filológia terepén is a fejére olvastak, utaljunk csak a Szépirodalmi Kiadó szerkesztőjeként, szöveggondozóként elkövetett hibájára, mellyel a Tanár úr kérem szövegébe betonozott be egy, még 1955-ben megejtett durva átírást.

Az 1968-ban kandidátusi fokozatot, majd 1989-ben nagydoktori címet szerző, s nem mellesleg angolszász egyetemeken vendégtanító tudós-literátor már csak azért is céltáblává válhatott, hiszen szembeötlő módon a kádári-aczéli establishment prominens alakja volt – még ha ezt utóbb ő maga jócskán másképp értelmezte is. Ráadásul életművészi könnyedséggel és nonsalansszal végezte szerteágazó feladatait, s ez a vivőri beállítódás tagadhatatlanul sokakat irritált. Ungvári azonban ragaszkodott a maga stílusához: írásban, szóban és életvitelben egyaránt. Ezek, illetve a közszereplői nyüzsgés külsődleges jegyei néha olyan értékekről is elterelték a figyelmet, mint amilyen az irodalomtörténész érzékeny elemzői készsége, amely például az 1970-es Ikarusz fiai esszéiben lépten-nyomon tetten érhető.

A rendszerváltozás éveiben Ungvári nyilvánosságbeli jelenléte érezhetően csökkent, ám csupán átmenetileg. A megelőző évtizedekben kiépített hazai-nemzetközi kapcsolatrendszer, valamint a csorbítatlanul megőrzött sváda és intellektus hamar visszaszerezte számára az alig megingott tekintélyt. Mi több, Ungvári új területeket is meghódított. Így miközben változatlanul ontotta az irodalomelméleti és szellemtörténeti munkákat, tudósként a magyarországi zsidókérdés kutatásába ásta bele magát, példás ambícióval és nagy tárgyismerettel. Élete utolsó évtizedében pedig enciklopédikus igényű visszaemlékezőként követelt magának figyelmet, nyomtatásban és élőszóban egyaránt: ezernyi múltidéző információt és intimpistát közölve és újraközölve, fanyar gúnnyal és számos kisebb-nagyobb tárgyi tévedéssel. Valamint jószerint az élete utolsó heteiig kész volt bármilyen közéleti témában nyomdakészen és szellemesen nyilatkozni, s ez a hajlandósága az ellenzéki médianyilvánosság nélkülözhetetlen és népszerű grand old manjévé avatta őt. Méltán, hiszen formátuma valósággal kiragyogott a személyiségdeficit jelenkorából.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.