Ungvári Tamás vérzivataros kamaszkor után, történelmileg ugyancsak erősen terhelt esztendőben, 1952-ben végzett az ELTE angol és magyar szakán, s a nevét igen hamar megismertette a korabeli irodalmi és sajtónyilvánossággal. Kritikákat írt és ismeretterjesztő előadásokat tartott, rádiós adaptációkat készített és rovatvezető lett a kitartóan balos, de egyszersmind minőségérzékkel megáldott Király István folyóiratánál, a Csillagnál. Széles körű műveltsége, tájékozottsága, s nem utolsósorban életismerő eszessége meg kivételes agilitása rögtön feltűnést keltett: már ebben a végletesen uniformizált közegben és időszakban is képes volt egyéni színt, sajátos stílust megjeleníteni. Persze csakis az akkoriban kötelező terminológia készségszintű alkalmazása mellett, ami a mából visszaolvasva elsőre merőben atipikusnak tűnő Ungvári-mondatokat eredményezett: „Az amerikai burzsoázia kedvenc írói az öncélúság, a formalizmus nézeteit hirdetik, vagy a szennyben vájkáló naturalizmus zsákutcájába tévednek. A két irányzat között nincs elvi különbség – ez nemcsak esztétikai síkon mutatható ki.” (Társadalmi Szemle, 1954)
Legelső könyve, az angol realista előfutárnak, Henry Fieldingnek szentelt ismeretterjesztő kismonográfia már 1955-ben megjelent, mindjárt valósággal reprezentatív mintáját kínálva annak az előadói modornak, amely azután egészen 2019-ig folytatólagosan ejtette ámulatba és zavarba Ungvári közönségét. Imponálóan mozgatott apparátus és könnyű – túlontúl könnyű – kézzel elszórt, komikusan sommás tételmondatok sora, üdítően színes stílus és a szaktudományos kritikát váltig feszélyező műfaji eldöntetlenség jellemzi ugyanis e munkát, dúsan meghintve ilyesféle, korjellemző fordulatokkal: „a restauráció rothadt televényén nőtt 18. századi komédia”.
A fiatal Ungvári karrieréhségét és indulásának elementáris lendületét utóbb Karinthy Ferenc egyik kulcsnovellája is megörökítette, tisztes adagnyi rosszmájúsággal. A középpontba jól felismerhetően Görgey Gábort állító írás, Az utolsó Kollonits cselekményében ugyanis komoly szerep jutott a nyüzsgönc és lázasan helyezkedő, zajosan tehetséges Terényi Robinak, akinek nyilvánvaló és Cini által is megvallott mintája Ungvári volt.
Az irodalomtörténész-aspiráns működése az ötvenes és hatvanas évek fordulóján még kiterjedtebb lett. Egyrészt fordítóként a színházi élet aktív, már-már nélkülözhetetlen szereplője vált belőle, másrészt megkezdte ösztöndíjas-kiküldötti utazásait a nyugati világban, melyek révén Ungvári a Kádár-korszak egyik legfontosabb, bizalmi szerepű kultúraközvetítőjévé emelkedett. Az első út még csak egy szerény bécsi kiruccanás volt (az érdeklődés és viszolygás kettősségének jegyében), de kevéssel utóbb már Nagy-Britanniát térképezte fel az anglomán literátus, aki 1963-ban a Szigetország utasa címmel kötetben is számot adott élményeiről. A krikett szabályaitól a nyomornegyedek bemutatásáig kanyargó útikönyvről a nyilvánosságba még éppen csak visszakapaszkodó Örkény írt ironikus-parodisztikus kritikát a Kortársba, előre is találóan jellemezve Ungvári úti beszámolóinak irályát: „A királynő megszólításával tünteti ki Ungvárit. Ungvári szerényen, de magyaros önérzettel válaszol. A királynő első kérdése ez: –Ön kicsoda? Ungvári bemutatkozik mint magyar kritikus. A királynő kegyesen bólint, megjegyezvén, hogy nagyon kedveli a magyarokat, a magyar kritikusokat pedig egészen különösen. Ungvári megköszöni az elismerést, hozzáfűzvén, hogy a magyar kritikusok működése még nem érte el a tökély legmagasabb fokát.”
A hatvanas évekkel beköszöntött Ungvári Tamás nyilvánosságbeli jelenlétének első aranykora. Nyelvtudása és svádája, sokoldalúsága és társasági erényei őt is annak a szűk értelmiségi elitnek a tagjává tették, amelyik a nem hivatalos kultúrdiplomácia feladatait látta el. A nyugati világgal és a Budapestre látogató nyugati vendégekkel való kapcsolattartás irigyelt és privilégiumokkal járó, komoly könyökharcot is igénylő feladat volt e korban, így talán nem véletlen, hogy az idős Ungvári visszaemlékező köteteiben gyakorta felbukkan egy-egy rossz szó hajdani riválisairól (pl. Boldizsár Ivánról). A világnagyságokkal parolázó és koktélozó, s a színházi világba beházasodó tudósember mindazonáltal a televízió révén országos ismertségű sztárrá is vált, és informális tekintélyét jól jellemezte a tény, hogy ez idő tájt az ugyancsak nem kispályás Molnár Gál Pétert a bennfentesek nikotex-Ungváriként emlegették.
A magyar musical comedy világra jötte körüli bábáskodás (Petőfi Színház) és az irodalomelméleti munkásság (pl. az először 1967-ben megjelent, széttartó Poétika), a Déry Tibor körüli famulusi szolgálatok meg a koprodukciós krimiforgatókönyvek közös jellemzője volt a Nyugat felé tekintő attitűd. Neil Simon fordítójaként vagy épp az 1969-es Beatles-biblia szerzőjeként Ungvári előnyére kamatoztatta tehetséggel és munkával megszolgált privilégiumát, olykor egészen új területeket feltárva a hazai közönség számára. Hihetetlenül informatív módon, de olykor kétségkívül az első rátekintés felszínességével, az ellenőrizhetetlenség magabiztosságával. A Beatles, majd általában a rockzene historikusaként és értékelőjeként még így is sokak ellenérzését felkeltette, nemcsak a szerzőre tartósan gyanakvó tudományos közösség soraiban, hanem az ifjúság formálódó ellenkultúráján belül is. Ennek máig érzékletes bizonyságát adja a magyar underground hősi alakulata, a Spions együttes Ungvári Tamás című száma, benne e sorokkal: „az a néger nem Sammy Davis volt, Tamás, / hanem Paul McCartney, Tamás, / nem néger, Tamás, / nem Sammy Davis, Tamás, / tévedtél, Tamás, / elnézted, Tamás.” Jó pár ilyen botlást az irodalomtörténet és a filológia terepén is a fejére olvastak, utaljunk csak a Szépirodalmi Kiadó szerkesztőjeként, szöveggondozóként elkövetett hibájára, mellyel a Tanár úr kérem szövegébe betonozott be egy, még 1955-ben megejtett durva átírást.
Az 1968-ban kandidátusi fokozatot, majd 1989-ben nagydoktori címet szerző, s nem mellesleg angolszász egyetemeken vendégtanító tudós-literátor már csak azért is céltáblává válhatott, hiszen szembeötlő módon a kádári-aczéli establishment prominens alakja volt – még ha ezt utóbb ő maga jócskán másképp értelmezte is. Ráadásul életművészi könnyedséggel és nonsalansszal végezte szerteágazó feladatait, s ez a vivőri beállítódás tagadhatatlanul sokakat irritált. Ungvári azonban ragaszkodott a maga stílusához: írásban, szóban és életvitelben egyaránt. Ezek, illetve a közszereplői nyüzsgés külsődleges jegyei néha olyan értékekről is elterelték a figyelmet, mint amilyen az irodalomtörténész érzékeny elemzői készsége, amely például az 1970-es Ikarusz fiai esszéiben lépten-nyomon tetten érhető.
A rendszerváltozás éveiben Ungvári nyilvánosságbeli jelenléte érezhetően csökkent, ám csupán átmenetileg. A megelőző évtizedekben kiépített hazai-nemzetközi kapcsolatrendszer, valamint a csorbítatlanul megőrzött sváda és intellektus hamar visszaszerezte számára az alig megingott tekintélyt. Mi több, Ungvári új területeket is meghódított. Így miközben változatlanul ontotta az irodalomelméleti és szellemtörténeti munkákat, tudósként a magyarországi zsidókérdés kutatásába ásta bele magát, példás ambícióval és nagy tárgyismerettel. Élete utolsó évtizedében pedig enciklopédikus igényű visszaemlékezőként követelt magának figyelmet, nyomtatásban és élőszóban egyaránt: ezernyi múltidéző információt és intimpistát közölve és újraközölve, fanyar gúnnyal és számos kisebb-nagyobb tárgyi tévedéssel. Valamint jószerint az élete utolsó heteiig kész volt bármilyen közéleti témában nyomdakészen és szellemesen nyilatkozni, s ez a hajlandósága az ellenzéki médianyilvánosság nélkülözhetetlen és népszerű grand old manjévé avatta őt. Méltán, hiszen formátuma valósággal kiragyogott a személyiségdeficit jelenkorából.
