Gyász

Az élet professzora

Ungvári Tamás (1930–2019)

Nekrológ

Élőszóban és írásban egyaránt lehengerlő előadó volt, szinte bármilyen témában. Sok évtizedes, szüntelen sziporkázása még azokat is lenyűgözte, akik komoly fenntartásokkal tekintettek pályafutására, s éppígy roppant változatos és elegyes életművére. Nagy idők tanúja és rég elhunyt kortársainak fanyar bírája volt, ám vallomásai és ítéletei korántsem minden esetben állják ki a tényekkel való szembesítés próbáját.

Ungvári Tamás vérzivataros kamaszkor után, történelmileg ugyancsak erősen terhelt esztendőben, 1952-ben végzett az ELTE angol és magyar szakán, s a nevét igen hamar megismertette a korabeli irodalmi és sajtónyilvánossággal. Kritikákat írt és ismeretterjesztő előadásokat tartott, rádiós adaptációkat készített és rovatvezető lett a kitartóan balos, de egyszersmind minőségérzékkel megáldott Király István folyóiratánál, a Csillagnál. Széles körű műveltsége, tájékozottsága, s nem utolsósorban életismerő eszessége meg kivételes agilitása rögtön feltűnést keltett: már ebben a végletesen uniformizált közegben és időszakban is képes volt egyéni színt, sajátos stílust megjeleníteni. Persze csakis az akkoriban kötelező terminológia készségszintű alkalmazása mellett, ami a mából visszaolvasva elsőre merőben atipikusnak tűnő Ungvári-mondatokat eredményezett: „Az amerikai burzsoázia kedvenc írói az öncélúság, a formalizmus nézeteit hirdetik, vagy a szennyben vájkáló naturalizmus zsákutcájába tévednek. A két irányzat között nincs elvi különbség – ez nemcsak esztétikai síkon mutatható ki.” (Társadalmi Szemle, 1954)

Legelső könyve, az angol realista előfutárnak, Henry Fieldingnek szentelt ismeretterjesztő kismonográfia már 1955-ben megjelent, mindjárt valósággal reprezentatív mintáját kínálva annak az előadói modornak, amely azután egészen 2019-ig folytatólagosan ejtette ámulatba és zavarba Ungvári közönségét. Imponálóan mozgatott apparátus és könnyű – túlontúl könnyű – kézzel elszórt, komikusan sommás tételmondatok sora, üdítően színes stílus és a szaktudományos kritikát váltig feszélyező műfaji eldöntetlenség jellemzi ugyanis e munkát, dúsan meghintve ilyesféle, korjellemző fordulatokkal: „a restauráció rothadt televényén nőtt 18. századi komédia”.

A fiatal Ungvári karrieréhségét és indulásának elementáris lendületét utóbb Karinthy Ferenc egyik kulcsnovellája is megörökítette, tisztes adagnyi rosszmájúsággal. A középpontba jól felismerhetően Görgey Gábort állító írás, Az utolsó Kollonits cselekményében ugyanis komoly szerep jutott a nyüzsgönc és lázasan helyezkedő, zajosan tehetséges Terényi Robinak, akinek nyilvánvaló és Cini által is megvallott mintája Ungvári volt.

Az irodalomtörténész-aspiráns működése az ötvenes és hatvanas évek fordulóján még kiterjedtebb lett. Egyrészt fordítóként a színházi élet aktív, már-már nélkülözhetetlen szereplője vált belőle, másrészt megkezdte ösztöndíjas-kiküldötti utazásait a nyugati világban, melyek révén Ungvári a Kádár-korszak egyik legfontosabb, bizalmi szerepű kultúraközvetítőjévé emelkedett. Az első út még csak egy szerény bécsi kiruccanás volt (az érdeklődés és viszolygás kettősségének je­gyé­ben), de kevéssel utóbb már Nagy-Britanniát térképezte fel az anglomán literátus, aki 1963-ban a Szigetország utasa címmel kötetben is számot adott élményeiről. A krikett szabályaitól a nyomornegyedek bemutatásáig kanyargó útikönyvről a nyilvánosságba még éppen csak visszakapaszkodó Örkény írt ironikus-parodisztikus kritikát a Kortársba, előre is találóan jellemezve Ungvári úti beszámolóinak irályát: „A királynő megszólításával tünteti ki Ungvárit. Ungvári szerényen, de magyaros önérzettel válaszol. A királynő első kérdése ez: –Ön kicsoda? Ungvári bemutatkozik mint magyar kritikus. A királynő kegyesen bólint, megjegyezvén, hogy nagyon kedveli a magyarokat, a magyar kritikusokat pedig egészen különösen. Ungvári megköszöni az elismerést, hozzáfűzvén, hogy a magyar kritikusok működése még nem érte el a tökély legmagasabb fokát.”

A hatvanas évekkel beköszöntött Ungvári Tamás nyilvánosságbeli jelenlétének első aranykora. Nyelvtudása és svádája, sokoldalúsága és társasági erényei őt is annak a szűk értelmiségi elitnek a tagjává tették, amelyik a nem hivatalos kultúrdiplomácia feladatait látta el. A nyugati világgal és a Budapestre látogató nyugati vendégekkel való kapcsolattartás irigyelt és privilégiumokkal járó, komoly könyökharcot is igénylő feladat volt e korban, így talán nem véletlen, hogy az idős Ungvári visszaemlékező köteteiben gyakorta felbukkan egy-egy rossz szó hajdani riválisairól (pl. Boldizsár Ivánról). A világnagyságokkal parolázó és koktélozó, s a színházi világba beházasodó tudósember mindazonáltal a televízió révén országos ismertségű sztárrá is vált, és informális tekintélyét jól jellemezte a tény, hogy ez idő tájt az ugyancsak nem kispályás Molnár Gál Pétert a bennfentesek nikotex-Ungváriként emlegették.

A magyar musical comedy világra jötte körüli bábáskodás (Petőfi Színház) és az irodalomelméleti munkásság (pl. az először 1967-ben megjelent, széttartó Poétika), a Déry Tibor körüli famulusi szolgálatok meg a koprodukciós krimiforgatókönyvek közös jellemzője volt a Nyugat felé tekintő attitűd. Neil Simon fordítójaként vagy épp az 1969-es Beatles-biblia szerzőjeként Ungvári előnyére kamatoztatta tehetséggel és munkával megszolgált privilégiumát, olykor egészen új területeket feltárva a hazai közönség számára. Hihetetlenül informatív módon, de olykor kétségkívül az első rátekintés felszínességével, az ellenőrizhetetlenség magabiztosságával. A Beatles, majd általában a rockzene historikusaként és értékelőjeként még így is sokak ellenérzését felkeltette, nemcsak a szerzőre tartósan gyanakvó tudományos közösség soraiban, hanem az ifjúság formálódó ellenkultúráján belül is. Ennek máig érzékletes bizonyságát adja a magyar underground hősi alakulata, a Spions együttes Ungvári Tamás című száma, benne e sorokkal: „az a néger nem Sammy Davis volt, Tamás, / hanem Paul McCartney, Tamás, / nem néger, Tamás, / nem Sammy Davis, Tamás, / tévedtél, Tamás, / elnézted, Tamás.” Jó pár ilyen botlást az irodalomtörténet és a filológia terepén is a fejére olvastak, utaljunk csak a Szépirodalmi Kiadó szerkesztőjeként, szöveggondozóként elkövetett hibájára, mellyel a Tanár úr kérem szövegébe betonozott be egy, még 1955-ben megejtett durva átírást.

Az 1968-ban kandidátusi fokozatot, majd 1989-ben nagydoktori címet szerző, s nem mellesleg angolszász egyetemeken vendégtanító tudós-literátor már csak azért is céltáblává válhatott, hiszen szembeötlő módon a kádári-aczéli establishment prominens alakja volt – még ha ezt utóbb ő maga jócskán másképp értelmezte is. Ráadásul életművészi könnyedséggel és nonsalansszal végezte szerteágazó feladatait, s ez a vivőri beállítódás tagadhatatlanul sokakat irritált. Ungvári azonban ragaszkodott a maga stílusához: írásban, szóban és életvitelben egyaránt. Ezek, illetve a közszereplői nyüzsgés külsődleges jegyei néha olyan értékekről is elterelték a figyelmet, mint amilyen az irodalomtörténész érzékeny elemzői készsége, amely például az 1970-es Ikarusz fiai esszéiben lépten-nyomon tetten érhető.

A rendszerváltozás éveiben Ungvári nyilvánosságbeli jelenléte érezhetően csökkent, ám csupán átmenetileg. A megelőző évtizedekben kiépített hazai-nemzetközi kapcsolatrendszer, valamint a csorbítatlanul megőrzött sváda és intellektus hamar visszaszerezte számára az alig megingott tekintélyt. Mi több, Ungvári új területeket is meghódított. Így miközben változatlanul ontotta az irodalomelméleti és szellemtörténeti munkákat, tudósként a magyarországi zsidókérdés kutatásába ásta bele magát, példás ambícióval és nagy tárgyismerettel. Élete utolsó évtizedében pedig enciklopédikus igényű visszaemlékezőként követelt magának figyelmet, nyomtatásban és élőszóban egyaránt: ezernyi múltidéző információt és intimpistát közölve és újraközölve, fanyar gúnnyal és számos kisebb-nagyobb tárgyi tévedéssel. Valamint jószerint az élete utolsó heteiig kész volt bármilyen közéleti témában nyomdakészen és szellemesen nyilatkozni, s ez a hajlandósága az ellenzéki médianyilvánosság nélkülözhetetlen és népszerű grand old manjévé avatta őt. Méltán, hiszen formátuma valósággal kiragyogott a személyiségdeficit jelenkorából.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.