Megérdemelte volna az NDK-t – Günter Grass (1927–2015)

  • Ara-Kovács Attila
  • 2015. április 17.

Nekrológ

A 20. század végérvényesen véget ért: meghalt Günter Grass. Nagy, expresszionista prózája kísérte végig sokunk ráébredését arra a valóságra, amelyben éltünk.

Aztán én nagyon megharagudtam rá. Néhányan most, nekrológírás közben igyekeznek figyelmeztetni: írói nagysága elfedi rossz döntéseit, hamis ítéleteit, tévedéseit. Mintegy megbocsáthatóvá teszi azokat. Nem tudom, hogy így van-e, így lesz-e, egyelőre kétségeim az erősebbek.

Azt még valahogy megérteném, hogy évtizedeken át elfelejtette közölni a világgal, amit aztán későn – túl későn – memoárjában megvallott: ő, a nácizmus talán legérzékenyebb ellenlábasa s ábrázolója, „teljes szellemi ignoranciával” vette tudomásul ifjonti besorozását a Waffen SS-be. Akkor kissé túlzottnak véltem az ezt követő kritikákat, mert mégiscsak egy kényszerű besorozásról volt szó, s lehet-e hibáztatni egy (majdnem) gyereket azért, ha egy agymosott társadalomban ideológiailag „ignoráns” marad?

Ám azt már képtelen gaztettnek éreztem, amikor kikelt a két Németország 1990. október 3-i egyesítése ellen. Felelős felnőttként, büntetlenül ilyet az ember nem tehet – gondoltam. Megtette, s a magam igazságérzete és a liberális demokráciába vetett hitem kimondta rá az ítéletet: Grassnak ezt nem lehet soha többé megbocsátani.

false

Tulajdonképpen ebből már logikusan következett Izrael megvádolása, Iránhoz hasonlítása s a jelentős palesztin bűnrészesség negligálása, mely elgondolásoknak egy egész – a nyugati antiszemitizmus hagyományaihoz jól illeszkedő –, időskori „ódát” szentelt az író. A vers olvastán ezen már fenn sem akadtam, minthogy az valahogy szervesen illeszkedett abba a folyamatba, mely során az író mintegy leléptette önmagát a józanság és az igazságra törekvés addigi piedesztáljáról.

Mert Jean-Paul Sartre ’68-as bohóckodásait sem szeretem, nem tetszett, amint a napi politika aprópénzére váltotta filozófiai és írói nimbuszát, amint élvezkedett a jogosan lázadó utca elviselhetetlen közhelyeiben. Igaz, helyében én is az „ügy” mellé álltam volna, csak máshogyan: kerülve a nevetségességet és az ésszerűségnek feltüntetett irrációt. Sartre ügye maga volt a szennyes valóságban épp meggyökeredző idealitás. A számtalan ellentmondás, következetlenség… De Grass?

Günter Grass ellentmondást nem tűrő szentenciákkal igyekezett táplálni önnön hübriszét. És miként A bádogdob, leghíresebb regényének gnóm serdültje, képtelen volt kinőni önnön gyermekkorából.

Nem vitás, Grass nagy író volt. Azok a tévedések pedig, melyek végigkísérték életét többnyire a 20. századi baloldalának bűnei. A baloldal például elhitetni igyekezett önmagával, hogy lehet a keleti szocializmusban szemernyi emberiesség, hogy a kelet-német realitás egyenrangú a nyugatival. Ez a baloldali populizmus harsogta a német egyesítés után: ha a Stasi iratok nyilvánosságra kerülnek, akkor történjék ugyanez a nyugati titkosszolgálatok anyagaival is.

Nyugat-Németországot (NSZK) Kelet-Németországgal (NDK) szemben nem a történelmi sikeresség, a túlélés igazolta, hanem az, hogy folyamatosan korrigálni tudta önmagát. A nyugati rezsim a régi bűnösökkel kötött számtalan kompromisszum révén teremtett új, valódi demokráciát, míg a keleti a demokrácia és egyenlőség, az újrakezdés ígérete dacára tette az új generációkat is olyanná, mint a régi bűnösök. E téren Grassban az NDK, a maga saját szempontjából joggal láthatott „hasznos idiótát”, nyugatról nézve viszont csak egy nagyon gyenge ember maradt, aki nem elégedett meg azzal, hogy a maga erőteljes prózájával alakítsa a valóságot, szeretett volna politikailag is elütni attól a közegtől, mely nem csak tévesnek, de egyenesen bűnösnek bizonyult demagógiáját messzemenően tolerálta.

false

A nyugati baloldal, benne Grass nagyon is megérdemelte volna a maga számára az NDK-t; azt a sorsot és azt a morális megsemmisülést, melynek iskolapéldája azóta is Bertold Brecht maradt.

Nagyon dühös vagyok a 20. századra. Béke poraira.

A szerző a DK elnökségi tagja

Figyelmébe ajánljuk