Az ismeretlen miniszterelnök

Lázár György, 1924–2014

  • Valuch Tibor
  • 2014. december 6.

Nekrológ

A napokban tudtuk meg: 2014. október 2-án, életének 90. évében elhunyt Lázár György, aki 1975 és 1987 között Magyarország – akkori elnevezéssel a Magyar Népköztársaság – miniszterelnöke volt. Évtizedek óta visszavonultan élt; majdnem annyira láthatatlanul, mint amennyire láthatatlan kormányfő volt a kádári konszolidáció végén és a rendszer válságba kerülésének időszakában.

Isaszegen született 1924-ben, tervezőtechnikusnak tanult. Iskolái befejeztével a II. világháború éveiben műszaki rajzolóként dolgozott. A háború végén hadifogságba esett, majd 1945-ben csatlakozott a megszerveződő demokratikus hadsereghez – nyilván így rövidít(h)ette le a hadifogságot. Még ebben az évben belépett a kommunista pártba, aminek több mint négy évtizeden át tagja, majd pályája végén főtitkárhelyettesként rövid ideig egyik vezetője volt.

Az elérhető adatok szerint Lázár Györgynek nem volt érdemi kapcsolata az illegális kommunista mozgalommal. Ahhoz a kommunista politikusgenerációhoz tartozott, amelynek tagjai a II. világháború után, részben a „felszabaduláseffektus” hatására csatlakoztak a kommunista párthoz, s talán ő is, mint sokan mások, az új Magyarország megteremtésének egyik leghatározottabb képviselőjét látta akkor benne. Életkoránál fogva valószínűleg ez lehetett a belépés motivációja, és nem valamilyen korábbi – a megváltozott viszonyok között fekete pontnak számító – politikai cselekvés kom­pen­zá­ciója, ami ekkor szintén sokakra jellemző volt az újdonsült kommunista párttagok között.

Életpályájának fontosabb állomásait áttekintve egy többé-kevésbé szabályos, a hierarchiát gondosan bejáró hivatalnok-politikus pályafutása rajzolódik ki. A 40-es évek végétől a 70-es évekig a szocialista korszak gazdaságirányításának egyik legfontosabb intézményében, az Országos Tervhivatalban dolgozott főosztályvezetőként, majd több mint egy évtizeden keresztül elnökhelyettesként, rövid ideig elnökként. Ebben a periódusban előbb elvetették az 1956 után megfogalmazódott gazdasági reformjavaslatokat, majd a 60-as években újra kidolgozták, és 1968-ban Új Gazdasági Mechanizmus néven bevezették őket. Miután az ÚGM történetének még csak egyes részeit dolgozták fel, nem tudjuk pontosan, melyik álláspont élvezhette a 60-as években már vezető hivatali pozícióban levő Lázár támogatását. Bizonyosan nem tartozott a harcos reformerek közé, már csak azért sem, mert annak nyoma lenne a korabeli sajtóban és a történelmi emlékezetben. De egy ilyen beállítottság alkalmatlanná is tette volna, hogy Kádár János 1975-ben vele váltsa fel a reformok bevezetésének időszakában regnáló miniszterelnököt, Fock Jenőt. A köztes álláspont képviselőjeként, elkötelezett kommunista tisztviselőként Lázár alkalmas volt arra, hogy a reformoktól történő részleges visszalépést az ő személyének előtérbe állításával is demonstrálja a szovjet Politbüro felé az MSZMP vezetése, élén a saját hatalmi pozícióját akkortájt ismét sikeresen megerősítő Kádár Jánossal.

Lázár György ezzel ért egyenes vonalú és konfliktusmentesnek tűnő karrierjének a csúcsára. Ennek politikai előfeltételei a 70-es évek első felében teremtődtek meg számára: ekkor lett előbb munkaügyi miniszterként, majd miniszterelnök-helyettesként az akkori, nem túlságosan nagy politikai önállósággal rendelkező magyar kormány tagja. Időközben megszerezte a mindehhez szükséges politikai tőkét is, 1970-től az MSZMP Központi Bizottságának, 1975-től pedig a kommunista párt legszűkebb vezető testületének, a Politikai Bizottságnak is tagja lett. Vagyis bekerült abba a kevesebb mint egy tucat politikusból álló körbe, amelynek tagjai az ország sorsáról ténylegesen döntöttek a 70-es évek végén és a 80-as években.

A párthierarchia csúcsszervezetének tagjaként és kormányfőként Lázár már nyilván nem tehette meg, hogy ne képviseljen valamilyen politikai álláspontot. Azt, hogy ez mi volt pontosan, a korabeli nyilvánossághiány miatt is nehéz kibogozni, de feltételezhető, hogy leg­inkább a Kádár által ekkoriban képviselt kommunista ideológiai-politikai pragmatizmushoz állhatott közel. S ebbe belefért, hogy az életszínvonal megvédésének a jelszavát hangoztatva, a 70-es évekbeli energiaválságra és a világgazdasági változásokra hibásan reagálva a gazdasági szerkezetváltás helyett eladósítsák az országot, majd az is, hogy orosz kommunista vezetés tudta nélkül csatlakozzon Magyarország a Nemzetközi Valutaalaphoz és a Világbankhoz, így kerülve el a gazdasági összeomlást jelentő fizetésképtelenséget a 80-as évek elején. Ennek a politikának a döntése volt a bős–nagymarosi vízierőmű megépítése éppen úgy, mint a jogi személyiség nélküli társas magánvállalkozások működésének engedélyezése, és általában a magángazdasági tevékenység szabályozásának liberalizálása, a vállalati gazdasági munkaközösségek (gmk-k, vgmk-k) működésének jóváhagyása, ami ekkor egye­dül­álló lépés volt a szovjet blokkban. Ennek a korszaknak a jellemzője volt a bel-, kül- és gazdaságpolitikai „tovazötykölődés”, a szükséges reformok állandó halogatása és a kis lépések megtétele, a szovjet blokk iránti elkötelezettség hangoztatása, és a lassú, de észrevehető nyitás a külpolitikában Nyugat-Európa – elsősorban az NSZK – és az Egyesült Államok felé. Az utóbbi sikerét többek között a koronázási ékszerek visszaszolgáltatása is igazolta – de ugyanekkor csatlakozott az ország a Los Angeles-i olimpia keleti bojkottjához is. Ennek a politikai gyakorlatnak volt a része a kialakulóban levő ellenzéki csoportok folyamatos vegzálása és eltűrése is, valamint a kötelező kettős jelölés beemelése a választási rendszerbe 1985-ben, amitől persze az egypárti rendszer nem lett sokkal demokratikusabb.

Vajon mi volt mindebben a másfél évtizeden keresztül a nómenklatúra legmagasabb rangú vezetői közé tartozó, markáns politikai arcéllel nem rendelkező, ám fegyelmezett tisztviselőnek tűnő Lázár György szerepe? Erről éppen olyan keveset tudunk, mint életének más mozzanatairól, gondolkodásáról, életkörülményeiről, magánéletéről azon túl, amit elődje, Fock Jenő 1972-ben az állami és politikai vezetők javadalmazásáról szóló előterjesztésében írt: „szerényen, de nem szegényen” élt. Nyilván magától értetődően igénybe vette az elitpozíció kínálta előnyöket.

Lázár György a mindenkori vezetői iránt lojális hivatalnok, jó alkalmazkodó- és konfliktuskerülő képességgel rendelkező politikus lehetett – hiszen azon kevesek közé tartozott, akik megrázkódtatások, karriervesztések nélkül élték túl a 20. század második felének politikai viharait, az 50-es éveket, 1956-ot, a forradalmat követő megtorlást, a Kádár-korszakbeli politikai küzdelmeket. Politikusi pályájának záró szakaszában, 1987-ben a kibontakozó változások, a kommunista párton belüli hatalmi harcok során még a kormányfői posztról felfelé buktatták: az MSZMP főtitkárhelyettese lett. Az 1988-as pártértekezlet után már nem választották újjá, ezt követően képviselői mandátumáról is lemondott, nyugdíjba vonult, és haláláig távol maradt a politikától. Pályája azt is mutatja, hogy van még mit megismerni és feltárni a legújabb kori magyar történelem eseményei közül. Nem azért, hogy megkésett számonkérési listákat állítsunk össze, hanem azért, hogy tisztában legyünk azzal, kik, mikor és hogyan befolyásolták az ország sorsát, s hogy minél teljesebben megismerjük saját közelmúltunkat.

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.