Milosz, Szymborska, Herbert kortársa, már életében "Nobel nélküli noblistaként" a Parnasszuson (a hetvenes években különösen esélyesnek tűnt a díjra), alighanem a legkeményebb és a legszerényebb a modern líra e lengyel óriásai közt. Az utolsó, akinek elhunytával végleg búcsút veszünk a 20. századtól. Akinek hangját halála nem elnémítja, inkább felerősíti: amit örökül hagyott ránk, élő szóként, a lelkiismeret hangjaként szól még jó ideig.
Wladyslaw Rózewicz radomskói törvényszéki kishivatalnoknak három fia volt, Janusz, Tadeusz és Stanislaw. A legidősebb igazi költői tehetségnek ígérkezett, már középiskolás diákként olyan neves poétákkal levelezett és kapott tőlük biztató szót, mint Czechowicz és Wierzynski. Igaz, gimnáziumi igazgatójának is megakadt rajta a szeme, de más miatt: ő megszállottan szimatolt tanintézetében a kommunista nézetek után, és kicsapta az iskolából Janusz Rózewiczet, úgyhogy az érettségihez évet kellett ismételnie. Előbb azonban megnyerte a Polska Zbrojna magazin országos költői tehetségkutató pályázatát. Tadeusz, aki három évvel volt fiatalabb nála, rajongva és büszkén tekintett a bátyra, együtt gyűjtötték az irodalmi lapokat, noha ő ekkor még erdésznek vagy kereskedelmi tengerhajózási matróznak készült. Egyikből sem lett semmi, Lengyelországot lerohanták a németek, kitört a háború, a család nehéz anyagi helyzetbe került. Janusz az erdőbe ment, partizánnak állt, az AK, azaz a Honi Hadsereg hadnagya lett, Tadeusz elszegődött raktárosnak a radomskói bútorgyárba, de két év múlva követte bátyját az erdőbe, fegyverrel a kezében harcolt. Januszt 1944 őszén elkapta a Gestapo, kivégezték. Ez a fordulópont. Vége az ifjúkori idillnek, megváltozik a világ. Minden, ami eddig tartalmasnak, célszerűnek, gyümölcsözőnek tűnt, üres lesz.
A kézikönyvek Tadeusz Rózewicz költői debütálásának 1947-ben megjelent Nyugtalanság című verseskötetét tartják - ami így akár jelképes mottója is a pályának, mert bár maga mondja, "hosszan vándoroltam, amíg eljutottam önmagamhoz", mindig minden korszakában nyugtalanító, kérdező, önmagát és korát faggató költő, így az sem véletlen, hogy később gyűjteményes kötetei is többnyire ezzel a címmel láttak napvilágot. De azért érdemes megemlítenünk, hogy első publikációja Ima című verse volt még 1938-ban, egy vallásos, Mária-kongregációs lapban, 1943-ban pedig született egy Zeromski modorában írt próza- és verseskötete, az Erdei hangok, amely illegális partizánkiadványként jött ki, s amelyről Janusz meglepetten állapította meg, hogy "jobb költő leszel, mint én". Utóbb Janusz minden szava, minden gesztusa mitikussá vált, annyira, hogy Tadeusz nyolcvannégy évesen, nem sokkal öccse, a filmrendező Stanislaw Rózewicz halála előtt, még Stanislawot is megszólaltatva benne, külön kis kötetet is szentelt ennek a mítosznak Bátyánk címmel, amely méltó párja az ezredfordulóra magyarul is megjelent, megrendítő Anya elmegy című kötetnek.
Tadeusz Rózewicz egész életműve valójában személyes vallomás, minden alkotásában ott az önmagát faggató szerző önarcképe, minden írása - prózája, színművei is - lírai mű, személyes kétségeinek, gyötrelmeinek, vétségeinek megvallása. Miközben ő a modern lengyel líra leginkább rejtőzködő, legkevesebbet szereplő, legkevésbé exhibicionista alakja. Hogyan? Paradoxonnak tűnik, de talán mégsem az, annyira egyszerű e látszólagos ellentmondás feloldása. Még fiatalon így fogalmaz: "A történelmi tapasztalás, melyet a háborúról, a megszállás idejéből, a hitlerizmussal, a fasizmussal való közvetlen konfrontációból szereztem, a materializmus, a realizmus, a szocializmus felé vitt, nem pedig a metafizika felé." Ami nemcsak azt jelenti, hogy a háború után letette a fegyvert (tudjuk, az AK hosszú évekig folytatta az ellenállást az új hatalommal szemben is), egyetemre ment, Krakkóban művészettörténetet tanult, nemcsak azt, hogy politikailag is Janusz nyomába szegődött, még a pártba is belépett, de azt is, hogy számára a metafizika elutasítása eleve egyet jelentett a metafora, a költői látás választásával. Háború utáni költészetére kezdettől érvényes, amit később színházi ars poeticaként öntött szavakba, hangsúlyozva, hogy a színház megújulása "az egyetlen olyan realista színháztól" várható, "amely méltó erre az elnevezésre, vagyis a költői színháztól". Mert az igazság, ha egyáltalán, csak metaforikusan fejezhető ki, "a tettek metaforájával". Úgy tűnik, a költő Rózewicz azért is fordul a színházhoz, hogy a szavak helyett a valóság rekvizitumaiból, az emberi tettekből építse fel költészetét, hisz "a dráma csendben zajlik. A csend óceánjában. Ebben a végtelen térségben a szavak csupán elszórt, apró szigetek".
Mint aki azt mondja: ha az életemet metaforaként nézem, az nem rólam szól, hanem magáról az életről. Ha pedig magáról az életről, akkor az enyémről is, sőt a lényegről, a saját létem lényegéről, épp arról, amit a hétköznapok elfednek előlem. Nemcsak a gondok, bajok, hanem a sikerek, a karrierem, a törekvéseim is. Sőt az úgynevezett elkötelezettség, a közélet, a politika is. A metafizika elutasítása Rózewicz számára a lózungok tagadását jelenti. 'rzi magában ifjonti romantikáját, jelét is adja ennek, de nem tud többé gyanakvás nélkül tekinteni rá. Tart tőle. A szólamok és frázisok konjunktúrája a világban ugyanis nem attól veszélyes, mert a hatalom és a nyilvánosság fórumai fortélyosan kereskednek velük, hanem mert elhisszük őket, mert általuk saját magunkat fedjük el és tagadjuk le önmagunk előtt. Rózewicz rendületlen, szívós, minden deklarációt messze elkerülő küzdelme a költői realizmusért, azaz a metafora - értsd: a művészi érzékenység, a lényeglátás, és igen, a társadalmi, politikai, szociális szenzibilitás - létjogosultságáért, a valódi összefüggések, a valódi történetek regisztrálásáért, mindez nem egyéb, mint harc az ember önámítása ellen, ami szerinte talán legkárhozatosabb, tévútra csábító hajlamunk.
Elképzelhető, milyen furcsa szemmel nézték saját elvtársai ezt a különc költőt az ötvenes évek irányított kultúrpolitikája idején, noha ő eleinte igyekezett a kedvükben járni. 1950-ben például több hónapos magyarországi tanulmányútjáról az elvárásoknak megfelelő riportfüzért publikált, és még a hatvanas évek elején is sikerült némi rafinériával rávenni, hogy a megkeményedő kultúrpolitika ellen szót emelő értelmiségieket, a 34-ek levelét Iwaszkiewicz, Szymborska és más, később ellenzékivé váló kollégája mellett elítélje - de versben-drámában soha nem alkudott. Mert képtelen volt rá. Kezdettől kívülálló volt, az is maradt haláláig. Először Gliwicében, a Katowice melletti kis iparvárosban telepedett le, távol minden közéleti és irodalmi centrumtól, majd Wroclawba költözött, de ott is megközelíthetetlenül élt. Annyira, hogy legutóbb, a kilencvenedik születésnapja alkalmából megrendezett Rózewicz-év eseményeiben sem vett részt. Mintha ebben is Beckettet tartaná mesterének, akit Kafka mellett a költői realizmus legjelesebb 20. századi képviselőjének tekintett. Sosem vált ellenzékivé, nem volt rá szüksége. Kevesen mondtak ugyanis hozzá hasonló kíméletlen, máig érvényes kritikát akár a hatvanas évek "kis stabilizációjáról", akár a fogyasztói társadalomról, akár a lengyel történelem újra feltámadó rossz szellemeiről, az idegengyűlöletről, a nacionalizmusról. Az önámítás újfent kelendő receptjeiről.
Többnyire csak akkor mozdult ki otthonról, ha külföldi kiadói könyvpremierre vagy fesztiválra invitálták, a hatvanas évektől fordították, közel negyven nyelven jelent meg. Magyarul a hatvanas-hetvenes évek három Modern Könyvtár-kötete mellett egy verseskötet (Megmenekült, 1972) és a Kirándulás a múzeumba című gyűjteményes prózakötete (1986), végül az Anya elmegy (1999). Drámái viszont jószerivel nem jutottak színpadra nálunk, pedig megérné felfedezni őket.
