Karafiáth Orsolya Mirnics Zsuzsannával készített interjúja eléggé kereknek, lezártnak tűnik. Márpedig az abban megjelenő gondolatok szerintem sok szempontból kiigazításra, kiegészítésre szorulnak.
A legfontosabb általam javasolt szempont az, hogy a narcizmus szenvedést okoz. A narcisztikus személyiségzavar kezelésre, gyógyításra szorul. A „narcisztikus” személy vélhetően azért megy terápiába, mert szenvedéseit enyhíteni kívánja, kapcsolatait megélhetőbb, elfogadhatóbb, kevésbé viharos mederbe terelné. Márpedig ha terápiába kerül, akkor a gyógyulás szempontjai a legfontosabbak.
| ||
Nem a művészi alkotás, nem a többség igénye a művészi cselekvésre a fontos számára, hanem kizárólag a gyógyulás. (Sok narcisztikusnak okoz szenvedést az agresszív megnyilvánulások sora, beleértve az öngyilkossági kísérleteket, mások szempontjainak tökéletes semmibevételét, a kaotikus kapcsolatokat. A narcizmus társbetegsége sok esetben a függőség. Mindez nemcsak a narcisztikus embernek okoz mérhetetlen szenvedést, hanem környezetének is. Az ilyen, patológiás narcisztikusok esetében már betegségről van szó, kezelésükben sokszor gyógyszert is alkalmazhatnak.)
Karafiáth Orsolya interjúja Mirnics Zsuzsannával mintha a szenvedés és gyógyulás szempontjait háttérbe helyezné, mintha a többség által várt alkotás, a művészi cselekvés előnyt élvezne. A kérdések csak erre irányulnak, és ezeket a kérdéseket nem más teszi fel, mint egy művész. Egy olyan művész, aki alkotásainak gyakran tárgya is.
„Az ok, amiért a művészeti alkotás visszaszorulhat, nem más, mint hogy a művészet – egyes esetekben – a kapcsolatoktól vonja el az energiát, és bizonyos mértékig a kapcsolatokat pótolja” – állítja Mirnics. Szerintem ez a mondat erősen vitatható. A művészet szakma is, tudatos, mesteri megnyilvánulás is. Jómagam kicsit sem gondolom, hogy a gyógyulás előrehaladtával visszaszorulna az alkotás. Éppen fordítva: azért a sok szenvedés és narcisztikus konfliktus (kívül és belül), mert a narcisztikus ember nem tud, képtelen szeretni, vagy nem bízhat abban, hogy működőképes kapcsolat részese lehet. Valóban, az alkotás a működőképes kapcsolatokat pótolja, de a terápia és a gyógyulás előrehaladtával, az énhatárok stabilizálásával a narcisztikus valós emberi kapcsolatai jó esetben elmélyülnek, tartalommal telnek meg, és az alkotás mintha világából a kapcsolatok reális világába kerül. Az átmeneti tér és az alkotás nem szűnik meg, sőt a művészet elmélyül (lásd Ingmar Bergman, Andrej Tarkovszkij időskori kiteljesedett művészetét). Szó sincs arról, hogy elveszítené alkotóképességét. Szerintem ez a cikk legsúlyosabb tárgyi tévedése. Igaz, Mirnics azt állítja, hogy ez fordul elő ritkábban, ám amit jellemzőbbnek tart, az eléggé zavaros. Ezt mondja: a terápia hatására „a művész kifelé fordítja figyelmét, egyre inkább a külvilág felé fordul, jobb minőségű kapcsolatok kialakítására válik képessé, de bizonyos mértékig narcisztikusabb, »önszeretőbb«, befelé figyelőbb marad az átlagosnál.” Ha kapcsolati képessége fejlődik, hogyan marad narcisztikusabb? A befelé figyelő miért szinonimája a narcisztikusnak?
Ha a narcisztikus embert féltjük a valóságos kapcsolatoktól, egyáltalán a valóságtól, pontosan azt tesszük, ami a narcisztikus személyiségzavar lényegi dinamikája, elhárító mechanizmusa: különleges elbánást kérünk. Márpedig mintha az interjú készítőjének ez lenne a szándéka. Az összesen három kérdésben ugyanis a következő állítások vannak: a művész narcizmusa elengedhetetlen a művészetéhez; a művész lelkivilága más, mint az úgynevezett hétköznapi embereké; ha csökken a narcizmus, csökken az alkotóképesség is.
Szerintem nincs az interjú által sugalmazott vagy-vagy állapot: vagy gyógyulás, vagy művészeti alkotás. Zavaros, félrevezető az átmeneti tér fogalmának használata is, amit egyébként nem a hetvenes, hanem a hatvanas években alkotott meg Winnicott (aki 1971 januárjában halt meg). Átmeneti tere, alkotó potenciálja mindenkinek van, és lesz is. Traumán innen és túl is. Nem csak a gyerekeknek és a művészeknek.
Véleményem szerint ilyen mondatot: „válassz, mi a fontosabb, a családoddal a kirándulás, vagy a tánc”, sem komoly mentor, sem komoly terapeuta nem mond. Ez hamis megközelítés. Számomra mondjuk nem világos, hogy az adott kontextusban mit jelent a mentor.
Az utolsó mondatot végképp nem értem: „Míg egyes patológiák – például az alkoholfüggés – ártanak a művészetnek, a narcizmusnál természetes, hogy az egészségesnél nagyobb »adagban« van jelen egy művész esetében.” Vagyis: az alkohol árt a művészetnek, ám a narcizmus természetesen az egészségesnél nagyobb adagban van jelen. Ennek így se füle, se farka.
A művészvilágot nem ismerem, okleveles művészetterapeutaként ugyanakkor fontosnak tartom a hiteles ismeretterjesztést, ezért írtam meg kommentáromat.
