Állítom, hogy a piacgazdaság egyik legfontosabb, leghasznosabb, a gazdasági élet valós szereplőinek önigazgató, a gazdasági élet tisztaságát, a minőség és a fogyasztók érdekeit is szem előtt tartó intézményéről van szó, amely egyúttal a "fék és ellensúly" szerepét is betölt(het)i a gazdasági kormányzás önkényével, a vállalkozások általános érdekeit sértő vagy korlátozó intézkedéseivel szemben. A fejlett gazdaságokban ez a szerepe, így működik függetlenül attól, hogy tagsága kötelező, vagy sem.
Az 1994-ben létrehozott, hármas struktúrájú (ipari-kereskedelmi, kézműves és agrárkamarák) rendszer kötelező tagsága a köztestületekről szóló, a Ptk.-ban szabályozott előírásokon alapult. Nem véletlen, hogy az Alkotmánybíróság a kötelező tagság (no meg a kötelező közadók módjára behajtható tagdíj) ellen fellépő keresetekkel szemben 1997-ben elvi éllel mondta ki, hogy a kötelező tagság nem alkotmányellenes, a kamarák közfeladatainak ellátásához szükséges feltételek szabják meg azt, hogy ezek önkéntes vagy kötelező tagsági keretek között valósíthatók meg.
A gazdasági kormányzás az európai jogintézmények hazai átvételének euforikus időszakában olyan különleges szerepet szánt a kamaráknak, amely szinte az első pillanattól kezdve illúzió volt. Önigazgatás, önszabályozás, állami közfeladatok leadása, az általános gazdasági érdekek feltárása és ütköztetése, szemben a gyakran valós gazdasági potenciál nélküli vagy szűk érdekcsoportok érdekeit manifesztáló gazdasági érdekképviseletekkel vívott küzdelmében. A gazdaságba történő túlzott kormányzati beavatkozással szembeni fellépés lehetőségét az akkori (1990-94 közötti) ellenzék is felismerte, és a kamarai törvényt 1994. április 2-án az Országgyűlés szinte konszenzussal fogadta el. A parlament gazdasági bizottságában például az SZDSZ-es Tardos Márton, a fideszes Kósa Lajos, az MSZP-s Pál László egyaránt híve volt a kötelező tagságnak. Persze az agrárkamarák léte már akkor is ütközőpont volt, mivel a kisgazdák a mezőgazdasági termelőszövetkezeteket a vagyonnevesítés és a kiválás révén ügyesen privatizáló, volt pártállami vezetői elit várható kamarai túlsúlya miatt - ami egyébként be is következett - próbálták elutálni. (Ez már előrevetítette Torgyánék későbbi, az 1998-as koalíciós kormányzás idején újból fellángoló, kamaraellenes ténykedését, amit az akkor még kamarapárti Fidesz egyfajta koalíciós alkuként fogadott be.)
A létrejött kamarákat egyébként a gazdasági válsággal küszködő Horn-kormány sem kedvelte, jóllehet az 1994-es kamarai választások során a vezetésbe nagy számmal kerültek be az MSZP holdudvarába tartozó cégtulajdonosok, menedzserek. (Ez ugyancsak egyik oka lett a Fidesz kamarákkal szembeni pálfordulásának, amely az ipari szövetkezeti érdekképviseletet elnöklő Sümeghy Csaba kormánybiztos intézményromboló munkájában csúcsosodott ki.) Hornék még 1994-ben, az ún. Békesi-csomag keretében, hónapokkal a kamarai törvény elfogadása után korlátozták a korábbi törvény által a létrehozáshoz a kormány részéről biztosítandó szervezeti-pénzügyi kereteket, és ezért a szolgáltatások nélküli, de 1995. január 1-jétől egyfajta sarcként bevezetett kötelező tagdíj miatt szinte azonnal szembefordították a kis- és középvállalkozók tömegeit az éppen csak megalakult, létjogosultságukat még igazolni képtelen kamarákkal.
Kérdés, hogy az Orbán-rendszer centrális erőterében a nyugati mintájú kamarákra szükség van-e? Aligha bízom ebben. Valószínűbb, hogy amennyiben a MaNcs cikkében egyesek által sugallt kötelező tagság majdan létre is jönne, ez nem töltheti be a kamaráktól elvárt, a gazdasági törvényalkotás és kormányzás ellensúlyának szerepét, nem kontrollálhat, nem jelentheti a piacgazdaság összes szereplőit egyaránt érintő érdekek artikulálását, az állami intézkedések (például pályázatok, EU-s támogatások elosztásának) transzparenciáját. Csak egy lehet az állam által irányított gazdaság transzmissziós mechanizmusában.
A nyugati világban a gazdasági kamarák szerepe és súlya - eltérő szervezeti formák között is - jelentős, a kormányzatok részéről megkerülhetetlen. Az angolszász kamarák nem ismerik a kötelező tagságot, míg Németországban, Ausztriában, Olaszországban vagy Hollandiában ez így működik. A kamaráknak hosszú évtizedek alatt kialakult feladataik, szilárd jogosítványaik és ezek révén tekintélyük van. A tisztességes üzleti magatartás szabályait a kamarák az állami jogi procedúrák igénybevételénél hatékonyabban és gyorsabban tudják szolgálni. A gazdasági élet szereplőinek teljes körére kiterjedő nyilvántartások az üzletkötések biztonságát jól szolgálják, a szerződéses fegyelmet erősítik. Van olyan ország, ahol a cégnyilvántartás nem az állam monopóliuma, hanem kamarai feladat, és ennek révén a statikus gazdasági adatok mellett a gazdasági élet változó, dinamikus adatai is segítik a piacgazdaság résztvevőinek tisztánlátását. Fontos gazdasági törvényeket a kamarák véleménye nélkül nem lehet hozni, és ez a vélemény több mint formalitás, még akkor is, ha nincs jogszabályban kikötött egyetértési joguk a kamaráknak. A pályázatok elkészítését nemcsak támogatják, de azok elbírálásában - országonként ugyan eltérő súllyal - a szavuk gyakorta döntő. Szakképzés, nemzetközi gazdasági kapcsolatok szervezése, kiállítások, választott bíráskodás, fogyasztóvédelem, a közbeszerzések tisztaságának ellenőrzése mind olyan feladat, amelyet a gazdasági élet valamennyi szereplője részére, azok gazdasági erejétől, nagyságrendjétől függetlenül nyújtanak, de a kis- és középvállalkozások egész tevékenységükben privilegizáltak.
A kamarák a magyar jog szerint is köztestületek, közfeladatokat látnak el, akár az állam és az önkormányzatok helyett. Rövid ideig ez nálunk is működött , bár hatékonyságát az állami fékek és a belső harcok miatt (agrárkamarák vs. ipari és kereskedelmi kamarák tagsági köre, a gazdasági kamarai és a szakmai kamarai tagság kollíziója stb.) akkor nem tudták igazolni. Kár volt azonban egy-két év után szétverni, újraállamosítani.
Minden azon áll vagy bukik, hogy az állam hajlandó-e a kamaráknak valódi közfeladatokat és az ehhez szükséges jogosítványokat adni, vagy pusztán a hatalomgyakorlás egyik kinyújtott karjának, eszközének tekinti-e őket. A kötelező regisztráció egy feladatmegosztás valós kormányzati szándéka esetén is csak kiindulópont. Ilyen szándék hiányában azonban nem több, mint újabb, a vállalkozókat sújtó teher.
Dr. Révész Péter
ny. jogász, a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara volt főtitkára
