Béres Máté a váci kórház példáján tartalmas cikkben foglalkozott a hazai kórházüggyel, amihez érdemes néhány kiegészítést fűzni. A fővárosi kórházi épületek többsége száz évnél idősebb. Tervezésük, építésük idején más volt a betegellátás technológiája és logisztikája, ezért ilyen tekintetben ma már egyáltalán nem felelnek meg az elvárásoknak. Az anyagmozgatás mennyisége az egyszer használatos eszközök megjelenésével, a gyógyszerelés módjának megújulásával változott. Az egyszer használatos eszközöknek nagy térfogatú, gépi kiszolgálású raktár kellene, ez a sok épületből, néha sok telephelyből összeálló (pavilon rendszerű) kórházakban nem megoldható. Hasonlóképpen új épületgépészetet igényelne a megnőtt mennyiségű (szelektív) szemét- és szennyeskezelés. A gyógyszerosztást napjainkban lehetne betegenként és bevételi időpontonként egyedileg csomagolva és csőpostán a betegosztályokra juttatva végezni (unit-dose), ami a pavilonos környezetben és a kellő informatikai rendszerek hiányában nem lehetséges. Az energetikai rendszerek reménytelenül elavultak. A hőszigetelés keveset segít azon, hogy a belmagasság meghaladja a gazdaságos légkezelés elvárásai szerinti mértéket, ráadásul egy soképületes kórház külső környezettel érintkező felülete többszöröse az azonos térfogatú tömbkórházénak. Avagy látott valaki pavilon rendszerű, tagolt külsejű plázát, ráadásul teljes légkondicionálás nélkül?
Az természetes, hogy egy-egy lift, CT, műtő elromlik, karbantartásra, javításra szorul. De már a lakótelepi panelek is úgy épültek, hogy a liftek párban voltak. Egy mai kórházban a különféle rendeltetésű felvonóknak csoportos és legalább párban történő elhelyezése az elvárás. A Honvédkórház „új” (építése 1986-ban indult) épületében már külön felvonója van a szállításokat végző robotoknak.
Hajdanában a Florence Nightingale-féle 12–20 ágyas kórtermek voltak az elfogadottak, a fürdő és WC a folyosó végén. Így épültek a Szent István és Szent János kórházak és a fővárosi egyetemi klinikák is. Ezek több-kevesebb sikerrel és megalkuvással valamelyest átalakultak, közelítvén az ideális 4 ágyas elrendezés felé. Egyszóval kórház-matuzsálemeink felett eljárt az idő. Épületeik semmire nem alkalmasak, a rájuk költött milliárdok a nemzeti vagyon herdálását jelentik.
Merre tovább? Ma 81 orvosi szakvizsga létezik, mintegy a felének van dolga a sürgősségi ellátással is. Egyre több a specializált, licenchez kötött szakdolgozói és orvosi képesítés is. Hány szakmának kell tehát jelen lennie egy fővárosi, egy nagytérségi, egy megyei kórházban? Hány ágyas kórházi osztály tud annyi ellátást „termelni”, hogy abból a mindennapi szakorvosi és szakdolgozói ügyelethez szükséges létszámot el tudja tartani? A járási-városi kórházakat ezért már nem is említem. Hajdanában elvárás volt, hogy egy járóföldnyi távolságban (30–35 kilométer) kórházat találjon az ember. Ma már nem azt kellene nézni, hogy a beteg hogyan jut el önerejéből a kórházba, hanem azt, hogy a kórházba jutva a betegek döntő többségét ne kelljen továbbszállítani. Ehhez a mai 42 ezer aktív kórházi ágyat kell újratelepíteni. Legyen 4 nagy kórház a fővárosban – részben a Pest megyei lakosok ellátására, és mintegy 12–14 kórház szerte e hazában. Ez az a 2–4 ezer ágyas kórházméret, amely a hazai finanszírozás mellett talán méret- és költséghatékonyan üzemeltethető, és amelyben az akut betegek ellátásában nélkülözhetetlen szakmák többsége megtalálható. Ezek egymás utáni elkészültével lehet elhagyni az összes régi, elavult, magas rezsijű épületet, átmentve onnan azt, ami a legértékesebb: a szakembereket.
A betegeknek pedig megfelelő kényelmű és gyorsaságú elérhetőséget kell biztosítani vonattal, busszal, falubusszal, iskolabusszal, körjárattal, mentővel, helikopterrel – oda-vissza. Azaz nem a kórházat kell a lakosokhoz vinni, hanem a lakosokat a kórházhoz.
Dr. Weltner János
orvos
