rendeletről
Magyar Narancs, 2003. augusztus 14.
Úgy tűnik, hogy az idei nyár után az egyik központi kérdés az ősszel talán elfogadásra kerülő új polgári törvénykönyv megalkotására készülő igazságügyi tárca által tervezett "egyenlő bánásmódról" szóló törvény. Ezen belül kimondták, hogy a mostani rendelkezés, amely a homoszexuálisok számára nem engedélyezi a házasság intézményét, diszkriminatív, ezért a "regisztrált párkapcsolat" fogalmát szeretnék bevezetni. Az újra meg újra felmerülő kérdés tehát: "házasodhatnak-e a melegek?" A kérdés jogos, bár felvetésének időzítése nem éppen szerencsés, hiszen jóval békésebb közállapotokra, alaposabb mérlegelésre lenne szükség ahhoz, hogy felelősségteljesen lehessen dönteni.
Több napilap többször is foglalkozott ezzel a kérdéssel, megszólaltattak pszichológusokat, szociológusokat, "az utca emberét", érdekvédelmi szervezetek képviselőit, akiknek köszönhetően az összes létező véleménnyel találkozhattunk a teljes elfogadástól a teljes elutasításig. Az egyházakkal kapcsolatosan azonban a sokszínűség - már amennyire ez a magyarországi lapok cikkeiből ez idáig kiderült - egyáltalán nem áll. Úgy tűnt, az összes magyarországi történelmi felekezet egyként utasította és utasítja el még a gondolatát is. Nem beszélve a Vatikán legújabb, a melegek házasságát polgárjogilag is (!) ellenző állásfoglalásáról, amely óriási ellenérzéseket váltott ki több egyház és felekezet köreiben világszerte.
De a történelmi felekezetekkel kapcsolatos tények jóval árnyaltabbak ennél.
Református teológusként nem tisztem a Római Katolikus Egyház vatikáni álláspontjának kommentálása. Annyit azonban hozzáfűzök, hogy az egész világon nem csupán a magyarországi Öt Kenyér Keresztény Közösség a Homoszexuálisokért egyesület létezik, hanem számtalan, a római katolikus egyházon belüli csoport is működik, melyek a Vatikán álláspontjától eltérően gondolkodnak. Például az Amerikai Egyesült Államok legnagyobb, mintegy húsz éve működő katolikus, feminista, leszbikus szervezete, a W.A.T.E.R is (www.hers.com/water).
A protestáns felekezetek domináns többsége szerte a világon már több évtizede foglalkozik a szexuális kisebbségekkel, teológiai szempontból több oldalról is vizsgálva e kérdéskört. Számos szakmai fórum és program jött létre annak érdekében, hogy valóban bibliai alapokon fogalmazódjon meg a melegek elfogadása és integrációja (házasságuk megáldása, gyermekvállalásuk és lelkésszé szentelésük). Az utóbbi tíz esztendő mértékadó teológiai szakmunkáinak nagy része e tárgykörben született. A teológiai szakmunkák mellett számos egyházi jogalkotó testület, zsinat is foglalkozott e kérdéskörrel, hogy a gyülekezetek számára egyértelművé váljon az egyház tanítása e témában. Példaként álljon itt az osztrák evangélikus-református egyház 1994-es zsinata, mely után megalakultak a melegekkel kapcsolatos témakörökkel foglalkozó szakcsoportok (liturgiai, pasztorálpszichológiai szekció stb.). Az 1994-ben elkezdett munka 1999-re érett meg annyira, hogy a zsinat érdemben tudott határozni az azonos neműek párkapcsolatának megáldásáról.
Ha Európán kívül vizsgálódunk, kiemelhető az USA legnagyobb protestáns felekezete, a United Church of Christ (Krisztus Egyesült Egyháza, www.ucc.org), melynek magyar református gyülekezetei is vannak. Már 1972-ben felszentelték William Johnson református teológiai hallgatót, aki elsőként vállalta nyíltan melegségét. Ekkor alakult meg ezen protestáns felekezet meleg, leszbikus, biszexuális, transzszexuális lelkészeinek, teológusainak, teológiai tanárainak, gyülekezeti tagjainak és támogatóiknek szövetsége (www.uccoalitionorg.). Ezek után a UCC az 1985-ös zsinaton hivatalos határozatban mondta ki meleg, leszbikus és biszexuális tagjainak teljes egyenjogúságát, házasságuk megáldását, lelkésszé szentelésüket, amit idén a minneapolisi zsinaton a transzszexuálisokkal is kiegészítettek.
A fenti példák bizonyítják, hogy a kép jóval összetettebb, mint gondolnánk, annak ellenére, hogy a magyarországi protestáns felekezetek törvényhozó testületei nem foglalkoztak eddig érdemben a homoszexualitás kérdéskörével. Nem volt e tárgyban teológiai háttérmunka sem, sőt elmaradt az egyébként nagyon fontos párbeszéd az érintettekkel is. A magyarországi történelmi protestáns egyházaknak a szexuális kisebbségekkel kapcsolatosan nincs részletesen kidolgozott hivatalos álláspontja, és az e kérdésben (is) felmerülő viták miatt nem valószínű, hogy a közeljövőben lesz. Ha esetleg mégis hozna bármilyen döntést például a református egyház zsinata, azt a gyülekezeti autonómia elve alapján minden gyülekezet sajátos módon alkalmazhatja.
A nagy ítélkezésben nem szabad elfelejtkeznünk azokról sem, akiknek gondot okoz saját szexualitásuk, akik inkább lemondanak Istenről, és akik megkeseredettségükben inkább "ateistának" vagy "egyházellenesnek" tartják majd magukat, mert belefáradtak abba, hogy egy lelkész vagy egy gyülekezeti tag megmondja nekik, hogy ők miért gusztustalanok, miért kerülnek biztosan a pokolra, vagy hogy miért nem férnek be az Isten országába. A kérdéskör tárgyalásakor az igazi kiindulópont az kellene legyen, hogy ráébredünk: itt emberi érzésekről, emberi egzisztenciákról, családokról, házasságokról van szó. Emberek hitéről, egyházhoz való viszonyáról, lelki békéjéről, sőt végső soron üdvösségéről van szó! Nem tehetjük meg, hogy a magyar társadalom bizonyos százalékát (de akár egyetlen ember életét is) megnyomorítsuk csupán csak azért, mert a többség számára a szexuális szokásaik "gusztustalanok". Arról nem is beszélve, hogy mindig nagy örömmel fogadjuk egyházaink amerikai vagy nyugat-európai vendégeit, és még nagyobb örömmel vagyunk, ha anyagi támogatást kapunk tőlük, de ha hazamennek, hozzátesszük szép csendesen: pénz ide vagy oda, Magyarország nem lesz sem Hollandia, sem Amerika. Elképzelhetetlen, hogy ők ne olvasnák a Szentírást döntéseik meghozatalakor! Esetleg lehet, hogy ők őszintébbek?
Szűcs Balázs
negyedéves református teológus
Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kar
A tétova konkvisztádor
Magyar Narancs, 2003. szeptember 11.
Olvasói levelek
Magyar Narancs, 2003. szeptember 18.
Tisztelt Magyar Narancs!
Bevallom, értetlenül állok (ülök) a Magyar Narancs 38. számában Báthori Csaba kritikájával kapcsolatban megjelent két olvasói levél előtt. Naivan azt képzeltem, hogy a Litera internetes "fórumának" leverően silány hozzászólásai a "műfajnak" tudhatóak be. Úgy tűnik, nem így van.
Szomorú, mondhatnám nyomorúságos képet adnak a magyar szellemi életről a Térey kapcsán itt is, ott is fröcsögő hozzászólások. "Térey szerepjátékos... de semmivel nem azonosul. Csak a költő alakjával" - írja Poós Zoltán. Mi az, hogy semmivel sem azonosul? Mi az, hogy a "költő alakja"? Mi az, hogy "ideológiai ráfogások és elvárások nélkül" (Papp András)? "Térey iróniája, eltartása, öntörvényűsége" (Poós) valóban a "pur esprit" költő megnyilvánulásai, mindennemű "konkrét" következmény nélkül, hiszen "semmivel sem azonosul"? Mi az, hogy Báthori "rögtön ignorálta (szép magyar szó!) az eddigi kritikákat" (Papp)? (Lásd Schein Gábor kritikáját a "Valóságos Varsó"-ról!) Avagy egy kritikus csak az előbbi kritikák alapján alkothat véleményt? Aszerint kell az olvasónak (kritikusnak) véleményt alkotnia, hogy milyen "gazdag recepciója" volt egy könyvnek? A kritikus nem lehet "öntörvényű"?
A tehetség (ha van) mindenre felhatalmaz? Az irodalmi díjak mindent legitimizálnak? A szavak nem fertőznek? (Lásd Térey: Együttállás.) Csak úgy vannak? Vagy súlyuk, jelentésük és jelentőségük is van? Vagy ha nincs, ugyan mi végre vannak? Csak úgy, a "szépség kedvéért"?
Úgy tűnik, Báthori igényes és okos cikkét a hozzászólók csak felületesen olvasták. A kritikus nem nácizott le senkit. Téreyt sem. Írásából ítélve ennél okosabb és tisztességesebb értelmiségi. Báthori legfeljebb azt a valóban kényes, ugyancsak kényelmetlen, de alapvető kérdést feszegette, maradhat-e ártatlan és ártalmatlan az, aki ártalmas és kártékony szerepeket játszik. Avagy röviden azt, hogy hol kezdődik és hol ér véget az "írástudó felelőssége".
Bartócz Ágnes
H
Azt hiszem, minden sportrepülő szeretne egyszer átrepülni a Lánchíd alatt. De ez balesetveszélyes, ezért csak egyszer szabad, augusztus huszadikán, Bessenyei Péternek. Akkor viszont több száz ezer ember megy ki a Duna-partra. A közönség ilyenkor hajlandó a tett nagyszerűségét elismerni, és nem az eszelős, ön- és közveszélyes hőzöngést látni benne.
Minden komoly költő tudja, hogy nem maradhat örökké a biztonságos témáknál. El kell mennie a határokig, hozzányúlni veszélyes témákhoz is, olyanokhoz is, amik meghaladják. Vállalni a röhejessé válást vagy azt, hogy totálisan félreértik. Nem lehet mindig csak fölötte röpködni a Lánchídnak.
De ha Báthori Csaba Magyar Narancs-beli cikkéből valaki véletlenül azt szűrte volna le, hogy Térey János költő náci lenne vagy hirdetné a náci eszméket, az téves következtetésre jutott. Aki Téreyt ismeri - én ismerem, ezért szólok -, az tudja, hogy komoly költőről van szó, aki témákhoz nyúl és nem eszméket hirdet, világot ábrázol, de nem alakít. Költészete komor: az egész létet tekinti tragikusnak. Versei az elkerülhetetlen, mindenkire váró pusztulásról szólnak, amivel az Ember ideig-óráig szembeszáll, majd vereséget szenved tőle: meghal.
Kemény István
