Magyar Narancs, 2003. augusztus 28.
Hogy honnan is kezdem, tulajdonképpen mindegy. A minek a kapcsán viszont a következő: a popzenészek nyomulása a közpénzekre. Az ismerőseim jó része megütközött ezen, és mulatott rajta. Andergrandék appörékhöz fordulnak támogatásért, a lázadók pénzt kérnek lázadásukhoz azoktól, akik ellen lázadnak. Mintha bármely zenész azt állította volna magáról, hogy az állam ellen küzdő forradalmár. Mintha mindenki azzal kezdte volna zenei pályafutását, hogy először kijelentette, hogy a pénz megöli a művészetet, valamint hogy az állandó pénztelenség nem elhasználja a művészt, hanem csakis inspirálja.
Nagyon megszoktuk, hogy egy népszerűségi szint alatt (és ez kb. a negyedik legnépszerűbb zenekartól indul) a norma az állandó tengődés. Hogy rendben lévő, hogy az ember zenél, és mellette dolgozik, vagy hogy alkalomadtán a munkahelyi elvárások miatt nem mehet próbára, koncertezni vagy egyenesen európai turnéra.
Most leírok pár dolgot, amit nem értünk. Pl. azt, hogy Franciaországban miért van meg a szándék a miénkhez hasonló zenekarok támogatására. Ha itthon a franciákhoz hasonló módon támogatják a komolyzenét, a színházat, a filmkészítést, foltokban az irodalmat stb., akkor miért nem támogatják, szintén a franciákhoz hasonlóan, a könnyűzenét is? A filmesek (soraikban a rengeteg kutyaütővel), a költők (s. a. r. k.), a színháziak (s. a. r. k.) stb. vajon azért támogattatnak, mert ők volnának mintegy a nemzet szellemi génbankja? De akkor a (legalábbis alternatív) könnyűzenészek (s. a. r. k.), akik egymaguk sokkal nagyobb hatással vannak a fiatalabb generációkra, mint a támogatottak együttvéve, miért nem számítanak bele ebbe a körbe? Teszem hozzá azonnal: ahogy pl. a franciáknál beleszámítanak.
Miért támogatja pl. a német, az angol, a francia állam hazája együtteseinek külföldi utaztatását? Csak azért, mert gazdag nemzetek, vagy esetleg azért (is), mert fölfogták, hogy országuk imázsát sokkal jobban építi, ha egy adott összegből együtteseket utaztatnak, mintha miniszterelnöki utakat dokumentálnának vagy kórházmagyarországprojektet támogatnának?
Miért engedheti meg magának pl. egy alternatív színjátszó vagy egy alternatív rendező, hogy csak a hivatásának éljen? Vagy miért finanszírozza az állam egy-egy előadás vagy film létrejöttét, még mielőtt kiderülhetne, hogy az vajon színvonalas lesz-e? És ugyanakkor miért nem tölthet el egy együttes lemezkészítés közben egy egész hetet azzal, hogy egyetlen szám legtökéletesebb megszólaltatásával kísérletezzék? A mi seggünk alá miért nem tol senki semmit?
Miért nem elég a nemzetközi kritika legmagasabb fokú elismerése (szaklapok istenítő cikkei, meghívások stb.) ahhoz, hogy egy zenekart a közösség legalább a nemzetközi érvényesülésben segítsen?
Milyen elosztás az, ahol annak az embernek, aki életében két számot rakott össze számítógépen, s ami aztán egy válogatáson megjelent, annak ugyanannyit utalnak az eladott üres cédék után, mint annak, aki tíz éve van a pályán, és nyolc lemezt készített?
Vagy ha valaki meg véletlenül befut külföldön (Hortobágyi László), attól miért vonnak le olykor milliós tételeket a nemzetközi jogdíjakból valamiféle "kompenzáció" címén?
Összegezve: annak ellenére, hogy hatása a felnövekvő nemzedékekre igen jelentős, az alternatív zenész miért nem egyenrangú tagja a művésztársadalomnak? Egyáltalán: miért nem megbecsült tagja a társadalomnak?
Paizs Miklós, Korai Öröm
A tétova konkvisztádor
Magyar Narancs, 2003. szeptember 11.
Kedves Magyar Narancs!
Mindig örömmel olvasom az olyan irodalmi művekről szóló dolgozatokat, amelyeknek hangütése eltér a megszokottól, így izgalmasnak találtam Báthori Csaba: A tétova konkvisztádor című kritikáját Térey János könyvéről a 37. számban. Mulatságosan tanulságos írás ez. Fogásokat keres és talál (szövegkörnyezetéből kiragadott, ellentétes értelemmel ellátott sorok), úgy feketít (verset, könyvet, költőt, embert), ahogy lehet (még többet kiragad, még többet összefog, álnaiv kérdések és érthetetlenül ideologikus válaszok és következtetések). Mulatságos, mert átlátszó; tanulságos, mert lehetséges - aki alig ismeri Térey költészetét, még kevésbé ennek gazdag recepcióját, akár el is hihetné mindazt, amiről ott szó van.
Ebben a kritikában "megszaporodnak a rossz emlékű politikai eszmék trójai falovai". Olyan szép kép, hogy továbbgondolásra/nézésre csábít: a faló egy okos találmány. Az irodalomban ezt úgy tudom elképzelni, hogy a mindenkori kortárs irodalom, mely jobb esetben elemzi, ábrázolja a különféle valóságok különféle ellentmondásait, rögzíti lelki, szellemi és testi életének sokféle, ám olykor keserű tapasztalatait, gyakran úgy mondva ki igazságait, hogy azt le sem írja - az maga is egy hatalmas faló a happy-társadalom békés földjén. Ebbe pedig már nem nehéz belelátni a kisebb falovakat. És a kisebben a még kisebbeket, egészen a legkisebbig, melynek gyomrában már nem parányi falovacskák vannak, hanem rejtett erők, bizonyos eszmék formájában. Gyomor a gyomorban, egymástól nyilván elrontva.
Báthori Csaba nem tétovázik, konkvisztádort emleget, nem véletlenül, mert azután, hogy fejest ugrott Térey költészetébe, rögtön ignorálta az eddigi kritikákat, Pizzaro páncéljában, talán a Sacrum Officium megbízólevelével üti-veri azt, amit maga csúnyának és veszélyesnek lát. Csak remélni lehet, hogy ideológiai ráfogások és elvárások nélkül "valaha visszatalál" Térey "mélyebb és magasabb költészetéhez". S ha pedig idéz tőle, azt majd pontosabban teszi.
Üdvözlettel
Papp András
H
Báthori Csaba a múlt heti Magyar Narancsban gyakorlatilag "lenácizta" a Palládium- és József Attila-díjas Térey Jánost. Ha kizárólag szakmai alapon marasztalnak el egy adott könyvet, az ellen nem emelhetünk kifogást, legfeljebb a magánvéleményünknek adunk hangot egy kávé mellett. Most viszont másról van szó. Báthori politikailag akarja kikezdeni Térey munkásságát, csúsztat, rágalmaz.
A recenzens eljárástechnikája alapján maga Báthori Csaba is náci, hisz fordított Hölderlint, a nagy német költőt pedig köztudomásúlag szerette a hitleri elit. Téboly.
Báthori írja a Romardo Guardiniről szóló kritikájában: "Tévedés tehát egy műalkotást filozófiai-teológiai sarkpontokra szűkíteni, merev kijelentések kátéjává sajtolni..." Nos, ez leginkább a recenzens saját szövegére áll. Báthorinak "nem esett le" Térey iróniája, eltartása, öntörvényűsége, és az sem, hogy Térey szerepjátékos, aki antirasszista rappertől kezdve a hackerig bezárólag különféle alakokat ölt, de semmivel nem azonosul. Csak a költő alakjával.
Poós Zoltán
Helyesbítés
Múlt heti számunk Simán fordított című cikkének szerzője Barta Judit, akitől ezúton is elnézést kérünk az "átkeresztelés" miatt...
A szerk.
