Olvasói levelek

Magyar Narancs, 2010. július 15. Tisztelt Szerkesztőség! Takács Ferenc írását olvasva úgy döntöttem, hogy megosztom a saját "élményeimet" Kamenyec-Podolszkijjal kapcsolatban.

Amióta (talán nyolcéves lehettem) ezt a városnevet először hallottam anyámtól, mindig elfogott engem is a "kapirgálás" vágya. Sikerült is megtudnom mindent ahhoz, hogy megértsem Szirtes Zoltán igyekezetét. Sajnos erőfeszítése valóban nem járt sikerrel, és a mai napig valójában hallgatás veszi körül ezt a történetet. Én most nem akarok beszélni arról, hogy mikor, mi történt ott a családom tagjaival, csak szeretném az Önök és Takács Ferenc tudomására hozni, hogy nem csupán Beljajev, nem csupán az ukránok, nem csupán a háború után megalakult magyar kormányok, nem csupán a könyv megjelenése idején (1996) regnáló hivatalosságok, hanem a maiak is érthetetlen hallgatásba burkolóznak. Érdemes megemlíteni azt is, hogy a Terror házában rendezett holokausztkiállítás egyetlen szóval sem említi ezt az eseményt, de ettől az intézménytől nem is vártam mást, mint ebben a témában a németekre mutogatást, s a magyarok ártatlan bárányként való beállítását. Én ugyan a vendégkönyvben jeleztem, hogy innen már 1941-ben kitoloncoltak és megöltek közel 20 ezer zsidót, akiknek a zöme még csak az országhatáron kívül sem járt és úgy lett hontalannak minősítve, természetesen a bejegyzésre semmiféle reagálást nem kaptam. A Wesley János Lelkészképző és az Evangéliumi Testvérközösség által szervezett emlékúton én is részt vettem, tavaly augusztusban. Róluk tudni kell, hogy ezt megelőzően már évekkel ezelőtt hoztak onnan földet és egy facsemetét, amit a főiskola udvarán ültettek el. Ez az egyetlen hely létezik, ahol igazán méltó módon emlékezhetnek a leszármazottak. Én dőre módon jóval az utazást megelőzően írtam egy levelet Sólyom Lászlónak. Ezt regisztrálták, majd vártam a választ. Nem jött. Hazaérkezésem után írtam egy rövid beszámolót is. Arra sem reagált senki. Még ért azonban meglepetés, nem is kicsi. Az úton senki nem képviseltette magát, egyetlen zsidó szervezet sem. S ha már anynyira érdeklődős meg levélírós hangulatban voltam, írtam egy levelet Zoltai Gusztáv titkárságára is. Onnan sem jelzett vissza senki. Evvel be is fejeztem a további kapirgálást. Belenyugodtam, hogy mint annyi minden, ez is az el nem mondott történetek közé fog tartozni, s csak a "fiaimnak mondom el", hogy legalább szájról szájra járjon a hír, hogy volt egyszer egy család, meg sok család...

Üdvözlettel

Penziás Ágnes

A Narancs olvasását én mindig Takács Ferenc egotripjével kezdem - mintegy a legfinomabb csemegét, a desszertet mindjárt első fogásnak felhabzsolva. Legutóbbi "kapirgálója" is lenyűgözött a maga elegáns, hivalkodástól mentes mindentudásával. Mindössze egy apró kiigazítást fűznék hozzá: Báthory István nemcsak erdélyi fejedelem, majd lengyel király volt, hanem mint a lengyel-litván nemzetközösség (rzeczpospolita) feje, litván nagyfejedelem (király) is, akit külön-külön, több hónapos eltéréssel választottak uralkodójukká lengyelek és litvánok.

A másik megjegyzésre az késztet, hogy a szerző azt írja: egyelőre nincs ötlete arra, hogy a kamenyec-podolszkiji tömegmészárlást is megemlítő, 1952-ben megjelent könyv írója, V. Beljajev "miféle okból tette át 1941-ről 1943-ra a történtek idejét". Nos, nekem lenne egy ötletem: úgy gondolom, hogy az 1943-as év a náci-szovjet szembenállás szempontjából sokkal egyértelműbbnek, s ezért biztonságosabbnak számíthatott, mint 1941. 1943-ban Sztálin már valóban Hitler-ellenes volt, míg 1941-ben csak az év második felétől. 1941 első felében Hitler és Sztálin barátoknak számítottak, olyannyira, hogy június 15-én, tehát mindössze egy héttel a Szovjetunió lerohanása előtt hivatalos szovjet kormánynyilatkozat utasította vissza azokat a híreszteléseket, amelyek szerint Németország a Molotov-Ribbentrop-paktumokat megsértve meg akarja támadni az SZSZKSZ-t. Szolzsenyicin írja, hogy Sztálin, a világ leggyanakvóbb embere egyvalakiben bízott vakon: Hitlerben. Amikor ezt a hitét a hadüzenet nélküli német támadás megrendítette, Hitler álnoksága annyira rosszulesett neki, hogy magába roskadva elbujdokolt az emberek szeme elől, visszavonult dácsájába. Csak tizenkét nap elmúltával, amikor az ő Hitlerbe vetett bizodalma miatt már több tíz- vagy százezren meghaltak, csak akkor, július 3-án jelent meg a nyilvánosság előtt, s mondott rádióbeszédet.

Mindemiatt az 1941-es év eseményeit jobb volt - s Sztálin életében aztán végképp - nem bolygatni.

További jó kapirgálást kíván

Bojtár Endre

Ügyes helyezkedés

Magyar Narancs, 2010. július 8.

Tisztelt Szerkesztőség,

nagy élvezettel olvastam Szegedi Péter sporttörténeti írását, melyben a szerző "a glóbusz egyik legjelentősebb sporteseménye (...) egykori függetlenségi harcát" járta körül. Ezt a cikket toldanám meg néhány aprósággal. "1914-ben a NOB és a FIFA megállapodott, hogy a jövőben az olimpiai tornát a FIFA bonyolítja le, amit amatőr világbajnokságként ismer el" - írja Szegedi, majd mindjárt a háború utáni első olimpia, az 1920-as antwerpeni játékok futballeseményeire tér rá (melyen "politikai okokból az egyébként végső győzelemre is esélyes osztrák és magyar válogatott nem indulhatott"), amivel persze nincs is baj. Tudvalevő azonban, hogy 1914 és 1920 között is rendeztek volna nyári olimpiát, éspedig 1916-ban, Berlinben, csakhogy az esemény az ismert okok miatt elmaradt. A törölt - voltaképp 1936-ra halasztott - berlini játékokat azért tartom fontosnak megemlíteni, mert a futballszerető németek úgy készültek az 1916-os olimpiád labdarúgótornájára, mint egy "igazi" foci-világbajnokságra.

Már 1913-ban - II. Vilmos császár trónra lépésének 25. évfordulóján - átadták a játékok és a futballtorna fő helyszínének szánt Német (más néven Grunewald-) Stadiont, melynek lelátóin 30 ezer néző fért el. Röpke kétszáz nap alatt húzták fel, építésének összköltsége elérte a 2,2 millió birodalmi márkát. Bár vb-meccset végül egyet sem játszottak benne, a létesítmény nem maradt kihasználatlanul, atlétikai versenyeknek és futballmérkőzéseknek adott otthont az esztendők során. Idővel 64 ezresre bővítették (nagy szó volt ez akkoriban!), a húszas években négy német bajnoki focidöntőt is rendeztek benne; lelátói előtt ünnepelte 80. születésnapját 1927-ben Hindenburg, s ebben kampányolt 1932-ben Hitler. 1934-ben lerombolták - az Olimpiai Stadiont építették a helyére.

S még valami, ami kimaradt ebből a mindezek ellenére kerek, egész s kitűnő cikkből. Az 1916-os nyári olimpia és az 1930-as labdarúgó-vb, tehát az első nem hivatalos és az első hivatalos futball-világbajnokság rendezési jogára is pályázott hazánk (előbbi esetében a főváros) - sikertelenül.

Tisztelettel:

Hegyi Tamás

Szabályok, szeszélyek

Magyar Narancs, 2010. július 15.

Tisztelt Szerkesztőség,

2010. július 15-i számukban megjelent Kovácsy Tibor ismertetése a Budapesti Történeti Múzeum legújabb kiállításáról. A cikk élén szereplő, Békeházi Innocenttől idézett jelmondatban (Bátorság, birtok, szabadság) a "bátorságot" a szerző láthatólag a merészség szinonimájaként értelmezi. Holott az adott időszakban s ebben a szövegösszefüggésben a "bátorság" egyszerűen (köz)biztonságot, kiszámítható viszonyokat jelentett, ahogy a Széchenyi által oly gyakran használt "bátorlét" sem bátor létet, azaz merész állapotot, hanem bátorságban való létet, azaz biztonságot jelentett. A március 15-i pesti forradalom után megalakuló hatóságot is ezért hívták Közbátorsági (azaz Közbiztonsági) Választmánynak.

Hermann Róbert