Az Aetas legfrissebb számában megjelent tanulmányomban foglalkozom többek között az említett épülettel is, így egészen friss kutatási eredményekkel rendelkezem a témában, amelyek szükségessé teszik, hogy helyesbítsem a cikk állításait.
A szerző által multikulturális szórakozóhelynek titulált hely a VI., VII. kerületi Kör, majd névváltoztatását követően a Terézvárosi Casino volt. Ebből következően pedig nem igaz, hogy az épület eredetileg is áruháznak épült volna. A Fővárosi Casino Épület Részvénytársaság tulajdonában levő telken a Petschacher Gusztáv által tervezett épület 1885-ben készült el. 1908-ig a fent említett egyesület bérelte a házat. Az épületet fenntartó részvénytársaság 1906 áprilisában határozta el felszámolását, a házat 1908 márciusában adták el, ezután kezdődött el az épület átépítése: "Az épület hátsó része a homlokzattal, az első emeleten a Lotz-teremmel ma is megvan, csak egy emeletet épített rá Sziklai Zsigmond, a Párisi Áruház tervezője." (Ybl Ervin: Petschacher Gusztáv építészete. Egy elfelejtett neoreneszánsz mester. In Magyar Művészet. 1932. 166-193.)
Üdvözlettel:
Eőry Gabriella
Zöldi Anna cikke szakszerű leírását adja a nemrég újjáépített Párizsi Nagyáruház épületének. Utal arra, hogy a tetőterasz is megnyitható lenne a nyilvánosság részére, ha...
Nos, a hetvenes évek elején abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy kiállítás szervezésében vehettem részt az akkori Divatcsarnok tetőterében. Nap mint nap megcsodáltam a különleges kilátást, például az Operaház kupoláját "kézközelben", szemmagasságban, mögötte a Bazilika tornyait, távolabb a Vár és a budai hegyek látványát. Keveset tudunk a belváros különleges tetővilágáról. New York vagy Párizs tetőit jól ismerjük számtalan filmből, ám ez a látvány számunkra "tiltott" - sehol egy körpanorámát nyújtó étterem, klub, vagy akár csak nyilvános terasz. Egyetlen kivételként Dömölky Hajnali háztetők című filmje jut eszembe. Bezzeg Párizsban! Kedves helyem a Printemps áruház tetőterasza, ahonnan pontosan szemügyre vehetem barátaimmal a város kiterített látványát, és bemutathatom az új ismerkedőknek, mi hol van, és hogyan fogunk odasétálni. Emlékszem arra a lélegzetelállító látványra, amely az egykori Egyetemi Nyomda tetőteraszáról vagy a főiskola Uránia-házának tetejéről mindennapos élményem volt. Vajon lesz-e, aki végre a köz számára is megnyit néhány ilyen panorámát?
Sipos András
Tizenkét éhes ember
Magyar Narancs, 2010. augusztus 19.
Étvágygerjesztő volt Köves Gábor bemutatója a lakásétteremről, bevallom, kedvet kaptam arra, hogy egyszer tagja lehessek egy válogatott gasztrocsapatnak. Azt azonban nehezen fogadom el, hogy a vendéglátásnak ezt a módját Kubából kellett volna importálnunk, hiszen személyesen is tapasztaltam, milyen elterjedt volt hazánkban az úgynevezett kosztos rendszer, amelynek keretében magánházaknál láttak vendégül saját háztartást nem vezető étkezőket. A háború előtt Pásztón, a tisztességes asztalosmesterséget folytató nagybátyám házában igényes étkeztetés folyt, nevezhetjük bátran lakásétteremnek. Ez a rendszer lassanként elenyészett, ma pedig már az adóhivataltól is rettegnie kellene az ilyen vállalkozás merész gazdáinak.
Egy másik szép hagyományunk fenntartását is kifinomult, nyomasztóan alapos adórendszerünk teszi lehetetlenné. Ha ugyanis családok, barátok összeállnak, hogy egyikük házát közös erővel felépítsék, az adóhivatal éber őrei azonnal tekintélyes sápot söpörnek be az ellenszolgáltatás nélkül végzett munka alapján. Manapság már külföldieket, köztük volt amerikai elnököt kell becsempésznünk és fondorlatos álnevet (Habitat for Humanity) használnunk, ha közös erővel kívánunk ajándék házakat építeni. Ez sem jelenti azonban semmiképpen azt, hogy az Egyesült Államokból hoztuk be ősi hagyományunkat, amit úgy ismerünk, hogy kaláka.
Kard Aladár
