Mivel nem rendelkezhet mindenki a Krúdy Gyulára jellemző, kitűnő ételek és italok detektálására alkalmas érzékkel, ajánlom figyelmükbe (érdektől mentesen) az "budai kocsma blogot (obudakocsma.blog.hu), melyen a talponállóktól a szocializmusból itt maradt presszókon, sörözőkön át egészen a régi családi éttermekig a kerület számos, az újságírásban megfáradt alkotó elől rejtőzködő vendéglátóhely felbukkan.
Biztatom önöket, nézzenek körbe újra, van itt keresnivalójuk!
Üdvözlettel:
Bús Balázs
Harc a gyerekért
Magyar Narancs, 2010. december 2.
Tisztelt Szerkesztőség!
Írásukban szakértőként engem is megszólaltattak, de a részemről jóváhagyott szöveget önkényesen megváltoztatták, és így az általam képviselt Kapcsolat Alapítvány álláspontjával szöges ellentétben álló megállapítást adtak a számba. Én a következő szöveget hagytam jóvá: "A gyerek nem érték, akinek ítélték, az a tulajdonaként tekint rá, amit, ha van kedve, 'kölcsönad' a másiknak. Ezt nálunk a közvélemény nem ítéli el."
Ami megjelent: "A gyerek nem érték, hogy akinek ítélték, az a tulajdonaként tekintsen rá, és ha van kedve hozzá, 'kölcsönadja' a másiknak. De ezt nálunk a közvélemény nem ítéli el."
Túl azon, hogy a mondat így teljesen értelmetlen, én a tulajdon szót pejoratív értelemben használtam, elítélő hangsúllyal. A megjelent szöveg ezzel ellentétben kívánatos magatartásnak tünteti fel azt a szülői viselkedést, hogy valaki kizárólagos tulajdonának tekinti a gyermeket, és a másik szülőhöz való jogát kénye-kedve szerint korlátozza, eszköznek használja a másik szülő elleni harcában. Húsz éve tiltakozom ez ellen a gyakorlat ellen. Ezért hoztam létre a kapcsolatügyeletet; ez ellen küzd a Kapcsolat Alapítvány.
A telefonos interjúban példákkal támasztottam alá, mire alapozom azt az állítást, hogy Magyarországon a gyermek nem érték. Sajnos ezek a részek kimaradtak, így a levegőben lóg ez az állítás. Akkor pótoljuk, hogy világos legyen az olvasónak, mire gondolok. Tapasztalatom szerint a tulajdon ma nálunk nagyobb értéket képvisel társadalmunkban, mint a gyermek. Pár éve egymás mellé került két hír az újságban: egy kft. bélyegzőjének ellopásáért 3 évet kapott az elkövető. Egy 9 éves kislány elrablásáért, egyheti fogva tartásáért, váltságdíj követeléséért másfelet. Az előző kormány javaslatára pár éve kivették a büntető törvénykönyvből azt a tételt, hogy a gyermekkel szembeni bűntetteket szigorúbban kell szankcionálni. Tudtommal még senkit sem büntettek meg azért, ha a vagyonvédelemre (emberek támadására!) kiképezett kutyák gyereket téptek szét, ha a kerítésre ki volt írva, hogy "kutyákkal őrzött terület". Pár hete hasonló eset kapcsán a rádió riportere nem gyermekvédőket, hanem állatvédőket kérdezett meg, és a műsor a harci kutyák ártatlanságáról szólt. A gyerek eszköz a reklámokban, a választási küzdelemben, segélyek és különböző egyéb előnyök megszerzésében, a mi esetünkben a másik szülő boszszantásában stb. Így nagy érték a gyerek annak, aki felhasználja céljai érdekében. Harmatgyenge a gyermekvédelmünk. Ezért sem maradhat benn helyesbítés nélkül az inkriminált mondat.
Kifogásolom továbbá a szerkesztő eljárását több szempontból is. Ha valamit nem ért a szövegben, úgy lett volna etikus, hogy először is saját újságírójával konzultál, aki a cikket írta. Már ő tisztázhatta volna ezt a szemléletbeli kérdést. Ha pedig a változtatás mellett döntenek, talán a nyilatkozónak is lenne hozzászólnivalója, mielőtt ellenkező értelműre változtatják a szövegét. Különösen visszatetsző ez az eljárás éppen abban a lapszámban, amelynek a címlapján nagy vehemenciával harcolnak a vélemény és a szólás szabadságáért. Én is kérnék belőle.
Dr. Kardos Ferenc
kuratóriumi elnök,
Kapcsolat Alapítvány
Tisztelt Szerkesztőség!
A cikk egy fontos szempontot teljesen kihagy a rossz válások elemzéséből: a párkapcsolati erőszak létezését. Annak ellenére még csak nem is említi a cikk az erőszakot, hogy a rossz válások nagy hányada mögött éppen a párkapcsolati erőszak húzódik meg, és a cikkben példaként említett összes ügy lehetne idézet párkapcsolati erőszak eseteiből. A rossz válásokra adott szakmai és személyes reakciók csak akkor lehetnek hatékonyak, ha figyelembe veszik a családon belüli erőszak területén végzett tudományos kutatásokat is. Ezért szeretném az erőszak létezését szem előtt tartva tisztázni, hogy mennyi valóságalapja van a riportalanyok cikkben napvilágot látott véleményeinek.
Igen elterjedt, még szakértők által is vallott nézet, ami a cikkben a Tamás nevű interjúalany szájából hangzik el, hogy a rendszer a gyerekelhelyezés során elsősorban az anyáknak kedvez. Ez azonban nem igaz. Bár tény, hogy a megegyezéssel váló párok túlnyomó többségében az anyák nevelik tovább a gyerekeket, de azokban az esetekben, amikor a felek nem tudnak megegyezni a gyerekfelügyeletről, az esetek 40 százalékában ítélik a férfinak a gyereket. Erre az eredményre egyébként éppen egy, az idézett Grád András közreműködésével zajlott kutatás vezetett.
A cikkből könnyen úgy tűnhet, hogy anyák és apák igen gyakran és egyenlő mértékben vádaskodnak alaptalanul, hogy a gyerek felügyeleti jogát megkapják. Ez azonban tévhit. Azokban az országokban (USA, Nagy-Britannia), ahol Magyarországgal ellentétben vezetnek megfelelő statisztikát a partnerkapcsolati és a gyerekeket érő erőszakról, az derül ki, hogy gyerekelhelyezési ügyekben a nők nem élnek gyakrabban rosszindulatú, hamis váddal, mint ami a hamis vád aránya egyéb perek esetében: körülbelül az összes gyerekelhelyezési per 1-4 százalékában vádaskodnak nők alaptalanul gyerekbántalmazással, molesztálással. Ugyanakkor a kanadai kormány megrendelésére készült, nagy, reprezentatív kutatásból az derül ki, hogy az apák több mint háromszor gyakrabban vádolják az anyát hamisan a gyerek szexuális bántalmazásával, mint fordítva. Vagyis nem igaz, hogy az anyák a gyerek fölötti felügyelet megszerzésére használják az incesztus hamis vádját - a közkeletű felfogással ellentétben épp az apák teszik ezt.
Szintén nem igaz az a Kardos Ferenc szájából elhangzó vélemény, hogy: "Az ilyen vádak akkor buknak el, ha van kapcsolatügyelet: ilyenkor a megvádolt szülők felügyelet mellett találkozhatnak a gyerekkel, a jelen lévő szakértők pedig tájékoztatják a bíróságot a tapasztalataikról." A családon belüli erőszak és a gyerekbántalmazás szakirodalma leírja azt, ami intuitíve is könnyen belátható, hogy bármelyik bántalmazó képes pár órára jól viselkedni. Ezért - Bancroft és Silverman szerint, akik évtizedek óta foglalkoznak az Egyesült Államokban bántalmazó férfiakkal - a felügyelt láthatáson mutatott viselkedés semmilyen információt nem nyújt arról, hogy a szülő hogyan viselkedne felügyelet nélkül. Szerintük erőszak esetén teljességgel elhibázott és veszélyes felügyelet nélküli láthatásra váltani, csak azért, mert a felügyelt láthatások rendben zajlanak.
A kutatások fényében túlzónak tűnik Kardosnak az az állítása, hogy a kapcsolattartás sikere szempontjából "minden azon múlik, hogy aki a felügyeleti jogot gyakorolja [vagyis legtöbbször az anya], hogyan készíti fel a gyereket a másik szülővel való találkozásra". (Kiemelés tőlem, K. G.) Kardos vagy nem veszi figyelembe azokat az eseteket, ahol partnerkapcsolati erőszak vagy gyerekbántalmazás történt, vagy ha azokat is beleérti a mindenbe, cinikus és áldozathibáztató az álláspontja. Miért is akarna egy megvert, vagy az anyja megverését, megalázását végignéző gyerek találkozni az apjával? Miért is kellene neki? Ha az anya felelősségét a családon belüli erőszak estén is igaznak tartjuk, az felmenti a bántalmazót, illetve hirtelen még a bántalmazott nőt teszi felelőssé a gyerek kelletlenségéért, ami pedig világos következménye épp a bántalmazó viselkedésének. Emellett, ha a férfi nem bántalmazó, akkor is lehet a gyereknek ezer oka, hogy miért nem akar találkozni az apjával, nemcsak az anyai elidegenítés. Vagyis akkor is túlzó Kardos állítása, ha a nem bántalmazó szülőkre értjük.
Szintén figyelmen kívül hagyja a családon belüli erőszak létezését és az arról szóló szakirodalmat Kardos, amikor arra utal, hogy a veszekedő pároknak kötelezővé kellene tenni a mediációt. A mediáció volt az egyik legelső módszer, amelynek segítségével a 70-es években Amerikában a partnerkapcsolati erőszakot kezelni próbálták. Már akkor kiderült, hogy a mediáció nemhogy nem csökkenti a bűnismétlést, de még bátorítja is az elkövetőket, ha például annak következtében elmarad a büntetőjogi felelősségre vonás. A partnerkapcsolati erőszak nem egyenlő felek harca. Akár a magyar, akár a világ bűnügyi statisztikáit nézzük, akár a civil NANE-hoz, akár az állami Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálathoz fordulók között figyeljük a nemek arányát, vagy ha a reprezentatív felméréseket elemezzük: az esetek mintegy 95 százalékában férfi bántalmaz nőt egyoldalúan. Ezért a bántalmazott nők a bántalmazási folyamat végére nincsenek abban a helyzetben, hogy önérvényesítően tárgyaljanak a két egyenlő félre szabott mediáció keretei között. Ennek gyakori következménye, hogy a bántalmazottak hátrányosabb egyezségbe mennek bele, mint ami peres úton biztosítható lett volna, illetve egyes bántalmazók ezt az alkalmat is a nő szóbeli vagy fizikai bántalmazására használják. Bár a nem erőszakos párok esetében jó megoldás lehet a mediáció, erőszak esetében teljességgel ellenjavallt.
Ez az öt tévhit - (1) hogy a nőket a gyerekelhelyezés kapcsán jogtalan előnyben részesíti az igazságügyi rendszer, (2) hogy a nők a gyerekbántalmazást hamis vádként használják a férfiak ellen, (3) hogy a felügyelt kapcsolattartás bizonyíthatja, hogy nem történt erőszak, (4) hogy a nőktől függ, sikerül-e a láthatás, és (5) hogy a mediáció megkülönböztetés nélkül, akár erőszak esetén is használható - nemcsak nem igaz, de bántalmazás esetén veszélyes is. Ha bántalmazó kapcsolatokra alkalmazzuk őket, könnyen a bántalmazás tagadásához vezethetnek (az első 3), a bántalmazott nőre hárítják a felelősséget az erőszak következményéért (4), és veszélynek teszik ki, valamint hátrányba hozzák a nőt (5). Összességében hátráltatják a bántalmazott nők biztonságának érvényesülését és az elkövetők felelősségre vonását, végső soron a rossz válások egy tetemes részének, a bántalmazásnak a hatékony kezelését.
Kuszing Gábor
pszichológus,
Patent Egyesület
Végstádium
Magyar Narancs, 2010. december 2.
Ami igazán elképesztő
A magán-nyugdíjpénztári tagoknak 2011. január végéig személyesen kell nyilatkozniuk a kasszatagság mellett a regionális nyugdíj-biztosítási igazgatóságon. Ha ezt nem teszik, akkor automatikusan visszakerülnek az államiba.
Azaz egy fennálló csak akkor maradhat az, ha erről külön nyilatkozni kell, különben államosítják. Ha ez precedens, a perspektívák elképesztők.
Ha 2011. január végéig nem nyilatkozom, hogy továbbra is törvényes feleségemmel akarok élni, akkor automatikusan elválasztanak tőle? Az asszony meg megy a közösbe?
Ha 2011. január végéig nem nyilatkozom, hogy továbbra is a tulajdonomban lévő lakásban akarok élni, akkor kilakoltatnak, és a lakás az államra száll?
Ha 2011. január végéig nem nyilatkozom, hogy továbbra is édesanyámat tekintem édesanyámnak, akkor automatikusan megfosztanak tőle, s mehetek a lelencbe?
Ha 2011. január végéig nem nyilatkozom, hogy továbbra is gyermekeimnek tekintem a gyermekeimet, akkor automatikusan elveszik őket, és állami gondozottak lesznek?
S akkor már semmi akadálya, hogy gyermektelenségi, lakástalansági agglegényadóval sújthassanak.
Ügyes.
Bár 2010 áprilisában a szavazásra jogosultak többsége nem nyilatkozott arról, hogy a Fideszt akarná. Akkor most hogy is van?
Bodó László
