Olvasói levelek

Hirtelen felindulásból Magyar Narancs, 2011. május 19. Szabadtéri színpadokon erős fénnyel világítanak a közönség szemébe, amikor szeretnék, hogy ne lássák, mi folyik a nézőknek szánt jelenetek között a színpadon.

A kormány által egyre korlátozottabb hatalmú fővárosi vezetőség mostanában ehhez hasonlatos módon igyekszik leplezni tehetetlenségét a lényeges feladatok megoldásában: csődközeli tömegközlekedés, félbemaradt beruházások, megalapozatlan gazdálkodási tervek, határozatlanság a városkép megőrzésében, a helyi vállalkozások támogatásában, a kerületi kiskirályok megfékezésében. Így aztán maradnak a távolról sem halaszthatatlan akciók - szemet kápráztató média-tűzijáték mellett. A vakító fény most a szimbolikák bumfordian forradalmi átalakításából árad. Az újabb javaslattevő számára rendkívül fontossá vált, hogy középületek, intézmények mellett - az eddigi szabályozással ellentétben - a meglevő 16 után újabb közterületet nevezzenek el Széchenyi Istvánról (ebből rakpart és utca már az V. kerületben is van), pedig végre eszébe juthatna valamiféle illetékesnek a két Széchenyi fiú is, akiknek az életműve méltó volt a Legnagyobb Magyaréhoz, és külföldön is nagy megbecsülésnek örvendtek. Ödön hozta létre a budavári siklót is, amelyről szép kilátás nyílik a Roosevelt térre, ott pedig semmi sem utal arra, hogy a kedves, Mikszáth-kedvelő Teddy Bear Theodore-ról, vagy a II. világháborút számunkra nem igazán kedvező megállapodással lezáró Franklinról van-e szó. Még szerencse, hogy a Széchenyi-hagyományokat tiszta szívből ápoló polgárok emléktáblát állítottak a párizsi világkiállításra saját építésű gőzösén kihajózó Ödönnek az utazás kezdeténél, a Hajógyári öbölben, és céljánál, Párizsban a Jéna híd tövében, de Törökországban is nagyobb megbecsülés övezi a Széchenyi sarjat, mint szülőhazájában. Sírját ma is kegyelettel ápolják Isztambulban.

Elvis Presley valóban elénekelt egy dalt 1957 januárjában a műsorvezető felhívására, de akik valóban megingatták a kommunista pártok alapjait: Yves Montand, Simone Signoret, Camus, Picasso, Sartre, kimaradtak a mostani elismerésből.

A sok vita között megszületett és később is kritizált - egyébként impozánsan látványos - fővárosi címer egyelőre kimaradt a támadásokból, viszont félő, hogy a lobogó ismét színt válthat, mint 1930-ban, amikor a Hóman Bálinttal felálló bizottság nem tisztelte az egykori, harmincnégy tagú testület 1873-ban kialakított álláspontját, miszerint "a városok eddigi címerei és színei a múlt iránti kegyeletnél fogva megtartassanak". Ez a kegyelet nem érezhető a jelenkori döntéshozók érvelésében.

Sokak szemét az is bántja, hogy - ugyan teljesen más elrendezésben - Budapest lobogójának színei (Pest: arany-kék, Buda: arany-veres) Románia nemzeti zászlajára emlékeztetnek. Széchenyi 1831-ben, a Világ című munkájában egy angol véleményeként írta: "Fővárosotok nevét Budapestre kellene változtatni, mely kevés év, sőt hónap múlva oly megszokottan s könnyen hangzanék, mint Bukarest: (...) mily virágzó fővárosa lenne Magyarországnak (...) kivált, ha az országgyűlés nem a határszéleken s oly távol Erdélytül, hanem az ország szívében tartatnék." Elképzelhető, milyen felháborodás vihara zúdulna rá ma a nemzet önjelölt védőitől ezért a Bukarest párhuzamért. A város egyesítését célzó építés az 1832-ben alakult és Széchenyi kezdeményezésére már budapestinek nevezett Hídegylet feladatává lett. Félő, hogy a főváros lobogóját a mesterségesen szított vitákkal olyan lepellé változtatják, amely alatt a már kellően elvakított közösség elől még jobban el lehet tüntetni a rejtegetnivalókat. Széchenyi megállapítása sajnálatosan érvényes maradt: "A magyar erő nélkül mindent erőltet, ok nélkül mindent provokál." (Lásd a Moszkva tér orosz visszhangja.)

A főváros híven utánozza az állami intézkedéseket, amelyek során például habozás nélkül kirúgták azokat a szakértőket, akik legalább magyaros és logikus szórendbe szedték volna a ferihegyi repülőtér mosolyogtatóan gyerekes névváltoztatását egy olyan országban, ahol a hazánk jó hírnevét világszerte öregbítő Asboth Oszkár, a helikopter feltalálója még nem tudott jelentőségéhez méltó emlékhelyhez jutni. A Malév és a repülőtér gazdasági helyzete egyelőre bizonytalan, de a kiagyalt elnevezés sokakat elkápráztathat.

Kard Aladár

A kecsesen ringó fecske esete a győzelem napjával

Magyar Narancs, 2011. május 19.

Rév István cikkét szeretném az alábbiakban pontosítani. A szerző tévesen állítja, hogy a Vlaszov-féle Orosz Felszabadító Hadsereget nem vetették be a németek oldalán. Valójában 1945 áprilisában a cikkben is említett Bunjacsenko vezette hadosztály a Vörös Hadsereg ellen is harcolt, viszonylag eredményesen. Nem beszélve a csupán névleg Vlaszov parancsnoksága alá tartozó kozák alakulatokról. Az érdeklődőknek figyelmébe ajánlom Szabó Péter-Számvéber Norbert: A keleti hadszíntér és Magyarország 1943-45 (Puedlo Kiadó, 2009) című könyvét, amely többek között részletesen tárgyalja a németek oldalán harcoló orosz csapatok történetét is.

Sajnálatos tény, hogy ezt cikkük figyelmen kívül hagyta, mert az újságolvasók döntő többségében hamis képzeteket kelthet Vlaszov tevékenységéről, amolyan operetthadseregként bemutatva a parancsnoksága alá tartozó alakulatokat. Fontos lenne a közvéleményben tudatosítani, hogy a II. világháború keleti frontján egyfajta "szovjet polgárháború" is dúlt, amint arra egy héttel korábbi számukban Sz. Bíró Zoltán cikke is utalt.

Üdvözlettel:

Csató László