Továbbá, mivel a vállalkozó nem fizet járulékokat napszámosai után, velünk fizetteti meg napszámosai egészségügyi ellátását és öregkori támogatását. És hova vándorol ez a nem tervezett különleges támogatás? Bizony a vállalkozó extra profitjába, hiszen sem a mezőgazdasági termékek, sem az építőipari szolgáltatások nem különösebben olcsók és versenyképesek. Meg talán vándorolnak azoknak a kisebb és nagyobb politikusoknak a zsebébe, akik legalább két évtizede ölbe tett kézzel nézik a feketefoglalkoztatás büntetlen virágzását. A munka feketítése olyan egy kicsit, mint az olaj szőkítése, nagyon sokunk kárára keveseknek hoz nagy hasznot.
Ujlaky András
Fizet, nem fizet
Magyar Narancs, 2011. július 21.
Kedves Narancs!
Felcsuti Péter hitelminősítőkkel kapcsolatos, amúgy kitűnő írásával nem vitatkozni szeretnék, hanem hozzátenni valamit. Nevezetesen azt, hogy a hitelminősítőknek az amerikai jelzálogpiachoz kötődő, ún. értékpapírosított befektetési eszközökhöz kapcsolódó kudarca, vagyis az említett alapok csődvalószínűségének erőteljes alulbecslése akkor is minden bizonnyal bekövetkezett volna, ha a cikkben is idézett amerikai értékpapír-felügyeleti vizsgálat, illetve más, hasonló tárgyú vizsgálatok által feltárt problémák - az értékelt ügyletek túlzott komplexitása, a működési hiányosságok és a piaci érdekeltségből fakadó érdekkonfliktus - nem lettek volna jelen. Ennek oka egy, a hitelminősítők módszertanában rejlő, alapvető és nem is túlságosan nehezen megérthető természetes korlát, ami a jelzálogpiaci válság körülményei között végzetes hibának bizonyult.
Arról van szó, hogy a hitelminősítők - amint a szerző utal is rá - lényegében az adós csődjének valószínűségét értékelik, és besorolásaik ezt tükrözik vissza. Ezt úgy teszik, hogy az értékelt befektetési eszköz mögött álló kibocsátó, illetve hitelbiztosíték kockázatát mérik fel a kibocsátó tevékenységére, irányításának színvonalára, pénzügyi helyzetére, illetve a biztosíték piaci helyzetére és egyéb jellemzőire vonatkozó adatok birtokában. Az összegyűjtött adatok alapján kialakult képet pedig egy hosszú időszakra vonatkozó, sok elemet tartalmazó csődstatisztikát felhasználva megfeleltetik egy bizonyos csődvalószínűségi szintnek, aszerint, hogy az éppen értékelthez hasonló jellemzőkkel rendelkező adósságeszköz a múltban milyen relatív gyakorisággal vált nem fizetővé. A baj onnan származik, hogy az említett megfeleltetés a múltra vonatkozó ténystatisztika alapján történik, nem feltétlenül helyesen figyelembe véve, hogy az értékelésben felhasznált jellemzők és a csődvalószínűség kapcsolatát meghatározó körülmények a statisztika összegyűjtésének időszakához képest az adósságeszköz hátralévő futamideje alatt akár lényegesen is változhatnak. A konkrét esetben a statisztika olyan, több évtizedes időszakban készült, melynek során az észak-amerikai ingatlanpiac szinte folyamatosan és jelentősen emelkedett. Ez a számtenger viszont természetes módon keveset árulhat el az ereszkedő vagy zuhanó ingatlanpiac melletti nemfizetési valószínűségekről, illetve szinte biztosan erősen alulbecsli azokat, ahogyan az a valóságban be is következett. A probléma hasonló a közelmúlt japán atomerőmű-katasztrófájához: a fukusimai erőmű szökőárvédelme x méter magasságú árhullámra volt tervezve, amihez a tervezők egy kellően alacsonynak tűnő valószínűséget rendeltek - csak éppen alulbecsülték.
A hitelminősítők védelmében elmondható, hogy ezt a tévedést nem egyedül követték el, részesei voltak a különféle nemzeti és nemzetközi hatóságok, a pénzügyi szervezetek, illetve a tőkepiac különféle szereplői egyaránt, a piaci szolgáltatókat, a szakértőket és a befektetőket is beleértve. E széles közösség a válságot megelőző években nemhogy felfigyelt volna a szóban forgó módszertani problémára, vagy a cikkben említett egyéb hiányosságokra, hanem a hitelminősítőknek a pénzügyi kockázatok értékelésében betöltött szerepét még növelte is, részben éppen az értékpapírosítási technika elterjedése folytán, de a banki tőkekövetelmények számítási módszerének időközben bekövetkezett reformja során is. A bajokra éppen az elmúlt évek válsága világított rá, melynek alapján egyáltalán nem véletlen és bizonyára helyes törekvés a hitelminősítők szorosabb szabályozására irányuló általános hatósági igyekezet is. Ezen túlmenően is fontos azonban folyamatosan emlékezni arra, hogy az impresszíven alaposnak és objektívnek tűnő módszertanok ellenére minden csődkockázati számítás, becslés vagy értékelés mindenkor legfeljebb annyit érhet, amennyit a mögötte meghúzódó feltételezések lehetővé tesznek.
Üdvözlettel:
Rácz István
közgazdász
Iskolabezárás Kaposváron
Magyar Narancs, 2011. június 30.
T. Szerk.,
gyakorta olvasok iskolabezárásokról, és az azokat fogadó dühödt reagálásokról. Megértem a szülőket, pedagógusokat, de azért egy kicsit gondolkodni is kellene.
Vári György cikkével szinte egyszerre került a kezembe a HVG június 25-i számának ténytára, mely szerint 20 év alatt a 0-14 éves korosztály létszáma 2,13 millióról 1,48 millióra csökkent. Magától értetődő, hogy ennyi gyereknek kevesebb iskola és tanár kell, mint korábban.
Ha azonban az épp illetékes kormány csökkenteni akarja az iskolák és a pedagógusok számát, akkor mindig óriási botrány tör ki. Miért éppen a mi iskolánkat?! Sokszor hivatkoznak a kitűnő művészeti, sport- stb. programokra, a kis létszámú osztályokra (hallottam például 13-as létszámról is!), s hogy ez milyen jó a gyerekeknek meg a társadalomnak is.
Részben egyetértek velük, de sajnos az ország nincs és már korábban sem volt abban a helyzetben, hogy alapképzésként extra szolgáltatásokat nyújtson a tanulóknak. A többlet megfizetésére pedig, ugye, nincs mindenkinek pénze... A folytatást mindenki ismeri.
Nem vagyok szakember, nekem sincs ötletem, hogyan kellene megoldani az egyre kevesebb gyerek és egyre több pedagógus kérdését. Az biztos, hogy a politikának ki kell maradnia belőle!
Molnár Gabriella
