A kritikák között elhangzott, hogy nincs alkotmányozási kényszer. Nos, ahogy vesszük. Önmagában valóban nincs, ez nyilvánvaló: az Alkotmány eddig is használható volt, így lenne ez ezután is. Ám Orbán Viktor 2010-ben Kötcsén kijelentette, hogy a kétharmados "kegyelmi idő" nem tart örökké, és 2011-ben végre kell hajtani a nagyobb változtatásokat. Tisztában volt vele, hogy népszerűtlen intézkedéseket kell majd hoznia, s a kétharmados többség "elolvadhat". Orbán Viktort lehet szeretni és nem szeretni, de azt el kell ismerni, hogy tehetséges politikus. Az más kérdés, hogy nézeteivel, eljárásaival egyetértünk-e. Mindenesetre a realitásokat jól látja, s nyilván azzal is számol, hogy a következő választás(ok)on nemigen jön össze a kétharmad egyik pártnak sem. Tehát ha a jobboldal új Alkotmányt akar, ezt most kell végigvinnie, mert belátható időn belül nem lesz rá újabb lehetősége. Így tehát egyfajta kényszer - az ő szempontjaik szerint - mégiscsak létezik, sőt erős a kényszer. No de ki fűti a mozdonyt, s mi céllal?
Az Európai Unió Alkotmányába bizonyos körök szerették volna bevenni az Európa keresztény gyökereire való hivatkozást, ám végül a szöveg nem úgy került be, ahogyan a Vatikán kívánta. Biztosak lehetünk benne, hogy ez részükről nem kósza ötlet volt, s később újra megpróbálják. Most itt van egy nemzeti Alkotmány, s belekerül az Istenre való hivatkozás, és a kereszténység.
Mellette azért szerepel, mintegy megnyugtatásul: "Becsüljük országunk különböző vallási hagyományait." Úgy tűnik, hogy az alkotmányozók véleménye szerint az Alkotmánynak egyfajta összetartó erőt kell képviselnie, hogy mintegy "az ország lelke" legyen. Mi ezzel a probléma? Elsősorban az, hogy az Alkotmány nem erre való. Mert mi is az Alkotmány? Nem más, mint alaptörvény, egy norma, amely alapul szolgál a törvényhozás számára - valamely állam közjogi szabályainak rendszere. Azért is problémás ez a bevezető, mert ha bármely ideológia mellett (jelesül most a kereszténység mellett) elkötelezett Alkotmányunk van, akkor mindazok, akik nem keresztények, az Alkotmány szellemében másodrendű állampolgároknak számítanak - legfeljebb megtűrtek a fősodor mellett.
Minthogy közjogi szabályozásról van szó, ha az alap normarendszerébe bekerül a kereszténység, ezután már megvan a lehetősége annak, hogy a törvényhozás kereszténységgel kapcsolatos törvényeket alkosson - ettől kezdve ez már nem alkotmányellenes. Az EU nemzetek fölött átnyúló, a kereszténységgel kapcsolatos törvények alkotására kap(na) így lehetőséget, a magyar törvényhozás pedig az állampolgárait irányíthatja vélt vagy valós értékek felé.
S hogy menyire nem légből kapott ötlet ez, hadd idézzünk valakit, aki vatikáni és katolikus ügyekben kellőképpen kompetens. II. János Pál pápa így írt a Dies Domini című enciklikájában, 1998-ban: "Ezért a keresztényeknek természetszerűen tenniük kell valamit annak érdekében, hogy a polgári törvényhozás korunk sajátos körülményei között is számoljon kötelezettségükkel, mely szerint meg kell szentelniük a vasárnapot."
Elindult egy folyamat az új Alkotmánnyal, s lehetséges, hogy ez a folyamat egyszer kifut majd egészen a végpontjáig - lehetséges, hogy a készítők sincsenek tisztában azzal, hová is vezet mindez. Talán nem is tűnik fel azoknak, akik most alkotmányoznak, hogy a szabadságunkat - a saját szabadságukkal együtt - számolják fel éppen. Ateisták, Krisna-hívők, buddhisták, nem államilag preferált keresztények: veszélybe került a szabadságotok - a közös lelkiismereti és vallásszabadságunk.
Felismerjük-e, hogy e ponttól nem lehetünk azok, akik eddig voltunk?
Miért, mi történt?
Valaki készül visszatérni a sötét középkorból. Megérkezik az az isten, akitől reszketett egész Európa, aki nem tűri a másként gondolkodást, az újítást, a szabad szellemet. Aki megölte Giordano Brunót, megégette Huszt, aki megalkotta a geocentrikus világot. Eljött a félelem istene, akitől gyermekkorunkban rettegtünk. Aki nem csupán a törvény része, hanem maga a törvény, aki figyeli, ki mikor hibázik, és csak a büntetést ismeri. Aki előírja, mit hihetsz és mit nem, aki a törvény erős karjával cselekszik. Biztos, hogy erre van szükségünk?
Ez fogja megmenteni országunkat? Csak úgy lehet jobb, ha törvénybe iktatjuk, hogy van isten, és az csak olyan lehet, amilyennek mi ismerjük, és elvárjuk mindenkitől, hogy hajoljon meg neki?
Nem, nekünk nem erre az istenre van szükségünk. Szerencsére az igaz Isten nem is ilyen.
Isten leszögezte, hogy nem hatalommal, hanem Lelkének (szeretetének) erejével - ami nem kényszerít semmire - akar a szívünkben lakni. ' bennünk szeretne otthont találni, és nem az Alkotmányunkban. Az igaz Isten nem közügy, hanem a legszigorúbb magánügy. "Először szedd ki a szemedből a gerendát, mielőtt máséból szeretnéd kipiszkálni a szálkát." Az igaz Isten nem bottal akar kormányozni, hanem a szeretetével megváltoztatni bennünket, egyenként, hogy alkalmassá tegyen a vele való életre. Gyűlöli az erőszakot, minden formáját - akik ismerik, azok tudják, hogy ő nem a (törvényi) hatalom Istene.
S ha kereszténységről beszélünk, nem tudni, hogy legújabb kori követőinek - vagy inkább rá hivatkozóinak - mennyit számít még a kereszténység alapítójának példája és szava. Ama Názáreti, akire annyit hivatkoznak, meg sem próbált törvényt hozatni az új közösség értékeinek kötelezővé tételére, vagy hogy a törvény erejével korlátozzák a farizeusokat és a szadduceusokat. Nem azért nem tette, mert esélye sem lett volna rá az adott történelmi helyzetben, hanem azért, mert mind személyétől, mind a tanításától teljesen idegen volt ez a gondolat. "Az én országom nem e világból való" - mondta, és komolyan is gondolta.
Szabó Ferenc állampolgár (lelkész)
