Amilyen volt Virág Teréz vagy Popper Péter. Ugyanis nem vallási kérdéssel, hanem súlyos társadalmi problémával állunk szemben. Negyedszázada, mióta a KÚT rendelő megnyitotta kapuit a háborús traumát elszenvedettek számára, vártam, mikor keresi fel őket egy Trianon sújtotta család vagy egy háborús bűnösként elítélt leszármazottja - eddig ilyen nem fordult a rendelőhöz.
Csanádtól megtudjuk, hogy családja két hagyománnyal bír, melyet két nagymamája képvisel. Az apai nagyszülő ezeréves székely család leszármazottja és legendáriumában a hajdani dicsőség fontos szerepet kap, melyet Trianon tragédiája tört derékba. A másik nagymama hallgat saját családja múltjáról - vagy jobbnak látja zsidó származását titkolni, vagy nem akar sebeket feltépni. Ennek az oldalnak a legendáriumát az unoka nem ismeri. Számára a múlt annál a szónál ér véget, hogy a nagymama túlélte Auschwitzot. Hadd tegyem hozzá: a Klein nagyi (ma túl a kilencvenen) viselkedése nagyon ismert és úgy nevezik: túlélési stratégia. Nem bevallani a múltat, védelmet keresni a jó keresztények között, szem se rebben, ha körülötte zsidóznak. Átérzem védekezésének jogosságát, egyáltalán nem ítélem el, hogy nem akart célponttá válni egy kisvárosban. Ahogy Szegedi Csanád pontosan megfogalmazza: "Nagyapám tulajdonképpen örült neki, hogy anyukám egy hazafias érzelmű fiúval jött össze, ezáltal is biztosítottnak látta, hogy minél messzebb kerül a megbélyegzett zsidóságtól." Mint egy klasszikus Ibsen-drámában: mindenki tud a családi titokról, de elhallgatják, míg váratlanul napfényre jut, és csak józan kezelése mentheti meg a Szegedi családot a tragédiától.
Van azonban egy fontosabb tény Szegedi CV-jében: történészként végzett a Károli Gáspár Egyetemen. Egyházi fenntartású egyetemen! Vajon milyen lehet a szellem ott, ahol az egykor nyílt náciként elhíresült nő tanult? Vajon kik és mire oktatják a történelem tudományára, majd tanítására hivatott fiatalembereket? Ezt én sokkal fontosabbnak tartom, mint a fafaragó apa érzelmi azonosulását az erdélyi magyarokkal. És ezért mondom: létezik egy búvópatak sok-sok család és tágabb közösség életében, mely a politikai változásoktól függetlenül torz, kirekesztő tradíciókkal szennyezett. És fiatal emberek százezreit egyetlen jelszó alá tereli: a nemzet minden tragédiájáról a magyarságtól idegen zsidók tehetnek.
Végül idézem György Péter (egyetemi tanár, ELTE BTK) okos szavait - aki önmagát, az egyetem apolitikus szellemét teszi felelőssé a diákság körében terjedő náci szellemért: "Fordulatot kell végrehajtanunk - azokra a kérdésekre kell racionális, észérveken alapuló választ adnunk, amelyeket a kor megkövetel. S az aktív, társadalmi felelősségüket értő tudásközösségek automatikusan marginalizálhatják a neonácikat: akik nem az érvelő ész és az egyenlőség, szabadság, testvériség hívői, hanem a tekintélytisztelet és a fajgyűlölet megszállottjai. S az egyetemen sincsen semmi keresnivalójuk." (A mi lányaink, a mi fiaink - Népszabadság, 2013. február 23.)
Sipos András
filmrendező
*
A Narancs hűséges előfizetőjeként és alkalmankénti szerzőjeként, "együttműködő olvasóként" mély szomorúsággal olvastam a Jobbik egykori alvezérével készített, a címlapra is felkerült interjút. Kedvelt lapom szerkesztősége ugyanis ezúttal megítélésem szerint súlyos (és éppen hogy tőle nem várt) szereptévesztésbe került. Az írás, amellett, hogy előzékenyen eltekint a zsidó felmenőkre vonatkozó információkért cserébe felkínált hálapénz-história érintésétől, Szegedi Csanád történetének összetettségét olyan finom érzékenységgel mutatja be, ami által a politikus sorsa megérthetővé, emberivé válik. Ezáltal viszont éppen a lényeg halványul el: a Jobbik egykori kulcsembere, a párt egyik fő építésze még néhány hónapja is a(z emberi jogok és méltóság tiszteletben tartására alapozott) 21. századi magyar demokrácia egyik legádázabb ellensége volt; a magyar nemzet, használjuk nyugodtan mi is e kifejezést, árulója. Rasszista, náci uszító. Nem mellesleg jelenleg is korábbi pártfunkciójának köszönhetően kap busás politikusi fizetést. Felelős értelmiségi miért vállalkozik egy ilyen történelmi szereplő legitimálására? Szegedi Csanád európai parlamenti képviselő a Narancs hasábjain érdeklődő empátiával bemutatott életútja, érzelemvilága ugyanis nem személyes történelem, nem egy rövid, ám tanulságokban gazdag fejlődésregény, hanem bizony kiállás és manifesztum egy, a lap vállalt és képviselt értékrendje szerint végtelenül kártékony közszereplő mellett.
Pap András László
