Nem írtak még olyan lelkes könyvet a szarról, mint David Waltner-Toews. A címében Darwin alapművére rájátszó A fekália eredete bámulatos bevezetés az emberi és állati salakanyag okozta modern problémák történetébe, amely újra és újra arra emlékeztet, hogy a bolygónkat elárasztó szartömeget nem lehet csak úgy lehúzni a vécén. Az ürülék olyan meghatározó eleme egy ökoszisztémának, mint a táplálék – ne feledjük, hogy a légkörben lévő oxigén is egyes organizmusok anyagcsere-folyamatainak köszönhetően került oda –, mégis, a mindenféle bélsarak fenntartható kezelése, újrahasznosítása és semlegesítése olyan komplex dilemmákkal jár, amelyek egyszerre bírnak egészségügyi, gazdasági, biológiai és kulturális vetülettel. Ráadásul egy-egy részterület megoldása még súlyosabb gondokat okozhat valahol máshol. Megfelelő nyelvünk is alig van rá, hogy beszéljünk róla: a szövegszerkesztő most is lelkesen aláhúzogatja a „szar" szót, az olyan szakkifejezések viszont, mint a „biológiai hulladék" leginkább csak elfedik és életidegenné teszik a konkrét kihívásokat, például azt, ha tyúkszar került az ivóvízbe. Waltner-Toews szerint, „ha nem változtatunk azon, ahogy a szarról gondolkodunk, mindörökre arra ítéltetünk, hogy nyakig benne éljünk”. Mivel ezt a sorsot szeretném elkerülni, lássuk, mit tanulhatunk a költőként és regényíróként is ismert járványügyi szakembertől.
1. „Az nemcsak egy székletminta, hanem a régi éned.”
Egy ember naponta átlagosan 150 grammnyi székletet ürít, a vegetáriánusok valamivel többet, mert ők több emészthetetlen növényi rostot esznek. Ennek a 150 grammnak a háromnegyede víz, tartalmaz továbbá rostokat, zsírt, elhalt sejteket, nagyjából ezerfajta baktériumot, azokból köbmilliméterenként 1011 példányt, illetve említésre méltó mennyiségben nitrogént, foszfort, káliumot, szenet. A bevitt étel kalóriaértékének nyolc százalékát ürítjük, amivel egészen hatékonyak vagyunk, mert például az elefántoknál ez az arány hatvan százalék. Következésképp az elefántszar tápértéke igen magas.
| ||
Mindez azt is jelenti, hogy eltekintve a fertőzésveszélytől és a kulturális tabuktól, csak az energiabevitelt figyelembe véve egy ember életben tudna maradni szarevéssel, igaz, felettébb sokat kellene belőle fogyasztania. Összesítve, a Földön élő 7,6 milliárd ember évente 435 millió tonna székletet ürít, fejenként átlagosan 55 kilót. Ehhez jön a haszonállataink szartermelése: 1,4 milliárd marha, 19 milliárd csirke, egymilliárd sertés, és 1,8 milliárd kecske meg birka. És ők nem napi 150 grammot ürítenek.
2. Guanó nélkül nincs modern világ.
Nemcsak az a baj, hogy túl sok a szar a bolygón, hanem hogy rossz helyen. Az urbanizáció és az iparosított állattenyésztés előtt az emberi és állati ürülék sokkal egyenletesebben oszlott szét a természetben, könnyebben visszakerült annak körforgásába, jelenleg viszont a nagyvárosok és a hatalmas állattelepek környékén túlkínálat van belőle. Mindeközben az ürülék teli van hasznosítható ásványi anyagokkal és energiával. Például a magas nitráttartalmú denevérszarnak kiemelten fontos szerepe volt a modern ipari társadalmak létrejöttében. Mint arra a korabeli tudósok rájöttek, a tizennyolcadik és tizenkilencedik században felfedezett jókora guanólerakatok egyaránt alkalmasak trágyázásra és robbanóanyagok előállítására. A főképp Dél-Amerikából importált denevérszar a mezőgazdaság fellendüléséhez, és így népességrobbanáshoz vezetett, ám az erőforrások gyors merülése hamar nemzetközi konfliktusokat szült, ilyen volt a Spanyolország, Chile és Peru közt kirobbant „Guano-háború". Habár a madár- és denevérszar valóban tartalmaz a robbanóanyagokhoz szükséges ammónium-nitrátot, túl sok kell hozzá belőle, így ma már ezt előnytelen megoldásnak tartják.
| ||
3. Hova szarjak?
Evolúciós ösztöneink, kultúránk és a józan paraszti ész csupa ellentmondásos választ adnak arra a kérdésre, hogy mihez is kezdjünk saját salakanyagunkkal. Ha meg akarom védeni magam a ragadozóktól és a betegségektől, akkor minél távolabb kell tartanom székhelyemtől a székletem; ha ki akarom jelölni a területemet, és netán odacsalni a párzásra vágyó nőstényeket (mint néhány állatfaj teszi), akkor minél közelebb. Trágyázhatok vele, hogy jobb legyen a termés, ám ez annak kockázatával jár, hogy ételem beszennyeződik. A higiénikus emberfelfogásnak hála testi funkcióinkra sokszor valamiféle alantas tevékenységként tekintünk, és igyekszünk kiszakítani magunkat abból a biológiai körforgásból, amelynek részei vagyunk, ha tetszik, ha nem. Ez a higiéniakultusz vezetett oda, hogy a szart próbáljuk eltartani magunktól, szőnyeg alá söpörni vagy – mint sokáig szokás volt – egyszerűen kilöttyintjük az ablakon. Mindez hol bámulatos emberi teljesítményekhez vezetett, mint a Cloaca Maxima nevű gigantikus csatornarendszer az ókori Rómában vagy Thomas Crapper vízöblítéses vécéje, hol pedig katasztrófákhoz, mint az 1850-es évek Londonjában, amikor a szennyvízzel telepumpált Temze nem csak elviselhetetlenül bűzlött, de kolerajárvánnyal is sújtotta a várost.
Nem kell elmennünk a Monsturd című szarszörnyes horrorig vagy Michel Gondry zseniális rövidfilmjéig ahhoz, hogy lássuk, milyen erővel birkózik az emberi kultúra a székletiszonnyal. Héraklész ötödik próbája nem véletlenül volt ganajozás Augiász istállójában: amikor hősünk eltérített folyókkal öblítette ki a felgyűlt trágyát, elmosva ezzel a Peloponnészoszban terjengő bűzt, nem csupán a vízöblítéses vécét előlegezte meg, hanem az emberiség tiszta, szarmentes élet iránti igényét is deklarálta.
4. Sziszüphosz egy ganajtúró bogár
Waltner-Toews egy közismert ötlet következményeivel illusztrálja, miért is annyira nehéz választ találni a felgyűlt állati és emberi fekália kezelésére. Visszatérő koncepció, hogy a nagyüzemi állattenyésztés során keletkező biogázokat és szerves hulladékot a trágyázáson kívül hasznosíthatnánk a kimerülő erőforrások helyett fűtésre és áramtermelésre. Igen ám, de ennek hosszú távon az lenne a következménye, hogy az emberiség energiaellátása hatalmas marha-, disznó- meg csirketelepektől válna függővé, hiszen rászorulnánk, hogy ezek az állatok továbbra is nagy mennyiségben termeljék nekünk a szart.
Ennél persze felmerültek kisebb, lokálisan használható koncepciók is. 2011-ben Mitsuyuki Ikeda rájött, hogyan szintetizálhat mesterséges húst fekáliát is tartalmazó szennyvízből: a műhús 63 százalék proteint, 25 százalék szénhidrátot és 3 százalék zsírt tartalmaz, és állítólag olyan íze van, mint a marhának. A szintén japán Mayu Yamamoto marhatrágyából állított elő vaníliát, ám ebben az esetben is az a kérdés, hogy képesek lennénk-e túllépni kulturális tabuinkon, és olyasmit enni, ami ennyire közel van a szarhoz. A további újrahasznosítási gyakorlatok közt találjuk a papírgyártást elefántszarból, építési anyagokat és plasztikot tehéntrágyából, vagy éppen a trágyán nevelt rovarok felhasználását a takarmányozásban gabona helyett.
A fekália eredete újra meg újra visszatér David Waltner-Toews kedvenc állatfajához, a ganajtúró bogarakhoz. Az egyik legátszellemültebb passzusban a szerző arra hívja fel a figyelmet, hogy ezeknek az Egyiptomban szentként tisztelt bogaraknak az egyik alfaját latinul Sisyphusnak hívják, mint a sziklát görgető alakot a görög mitológiában. Waltner-Toews olvasatában a sziszifuszi szargörgetés egyáltalán nem hiábavaló vagy abszurd. Ellenkezőleg: mind jobban járnánk, ha példát vennénk a szarból várat építő ganajtúrókról, és megtalálnánk magunk és bélsarunk helyét a természet rendjében.
| ||
____
Sepsi László (1985) író, szerkesztő, kritikus, elsősorban popkultúrával, zsánerirodalommal és filmekkel foglalkozik. Kötetei: Pinky (2016), Ördögcsapás (2017). Blogja, a Paratéka minden csütörtökön jelentkezik.
