Volt egyszer egy úgynevezett „kritika-vita” (ha jól látom, ezzel az írásmóddal szokás hivatkozni rá, fogalmam sincs, miért), 1995–96-ban az irodalmi lapok hasábjain feszültek egymásnak a különböző véleménykörökhöz tartozó kritikusok. Körülbelül arról folyt az olykor igen éles eszmecsere, hogy mi a kritika funkciója, merre tart, és milyennek kéne lennie (tudományos? esszéisztikus? satöbbi?). Persze ennél sokkal többről volt szó és nyilván sokkal cizelláltabb módon, de most ebbe talán felesleges belemenni, nem ez a téma, inkább csak a megnevezés („kritika-vita”) evolúciójának követhetősége miatt említem mindezt. Tehát az „eredeti” (mondjuk, mihez képest?) vagy „nagy kritika-vita” még a nyomtatott lapok ősaranykorában (annak végén) zajlott, de nagyjából tíz évre rá sor került egy második vitára is. Ezt hívják „kis kritikavitának” (és így írják), és ugyan javarészt ez is nyomtatásban zajlott,
témája már az online és offline kritikai felületek és beszédmódok egymáshoz fűződő viszonya volt.
Igaz, lényegében az sem biztos, hogy az egész vita valóban létezett (vita volt-e, vagy csak valami körbebeszélése), mindenesetre, ha sor került rá, épp tíz éve történt, érdemes tehát visszanézni, hogy azóta merre fordult a dolog, és mostanában miért nem kerül sor még egy nagyon-nagyon kicsi vitára sem.
| ||
A vita kiindulópontja két alapszöveg volt, először is a Könyvesblog-alapító Valuska László forradalmi interjúja a Literán (Próbálgatjuk a játékrendszert), másodszor pedig, a részben erre reflektáló, ezt továbbgondoló Az olvasó lázadása című esszé Dunajcsik Mátyástól a Magyar Narancsban. Valuska alapvetése tulajdonképpen az volt, hogy a kortárs magyar irodalomkritika nem olvasóbarát, tudományoskodó, elitista, korrupt (belterjes), unalmas, kiszámítható, és ráadásul még csak nem is hozzáférhető (elefántcsonttoronyban lakik). Ehhez képest, mondta ő, az új kritika, ami a blogoszférában talál magának otthont, szélesebb közönséget céloz majd meg, érthető lesz, népszerű, olvasmányos, bevállalós, elfogulatlan illetve megvesztegethetetlen. És természetesen mindezek mellett még ingyenes és könnyen elérhető is. Dunajcsik a meglehetős felzúdulást kiváltó Valuska-interjú után egy hónappal tette közzé a maga dolgozatát, amiben az interjú állításait és ígéreteit továbbgondolva tette fel a nagy kérdést (rögtön az alcímben):
„túléli-e a kortárs irodalmi élet arcvesztés nélkül az online nyilvánosság robbanását?”
Ha tíz évvel később, egyetlen szóban kéne válaszolni az akkori feladványra, azt kellene mondanunk: igen. De azért ennél összetettebb a helyzet, pláne, hogy a közösségi média azóta bontakozott csak ki igazán (érdekes, visszanézve az egész vitában milyen kevésszer hangzott el a „facebook” kifejezés, igaz, a ma már régészeti fogalomnak számító „wiw” elő-előfordult), a blogoszféra pedig, aminek a robbanásáról akkoriban mindenki beszélt, inkább csak pukkant egyet-kettőt, még ha nem is eresztett le egészen azóta. (Végül is mindezt én is egyfajta blogon írom, habár a blog ma már javarészt mást jelent mint akkor.)
Dunajcsik szerint a probléma alapja az olvasóközönség és a szakma eltávolodása, ami egyrészt a szakma mindenkori elitizmusából, másrészt a Kádár-kori olvasáskultúra megszűntével elbizonytalanodott szerzői és még inkább kiadói stratégiákból, harmadrészt pedig a posztmodern szerzők irodalmi irodalmának sok olvasó számára kirekesztő (legalábbis annak tételezett) voltából fakadt. Ez az eltávolodás pedig egy olyan rést nyitott, amibe a szakma lassú (és természetesen unalmas) fórumai helyett az online szféra új típusú irodalmi reflexiói tudtak a legnagyobb hatással benyomulni: a blogok, a közvetlen olvasói reakciók, azaz maga a nagybetűs Valódi Olvasó. Illetve az őt a saját nyelvén megszólítani hivatott Szerkesztett Olvasó (vagyis az akkori Könyvesblog). Dunajcsik zárógondolata végül egyfajta optimista fordulat lehetőségét is megengedi: „Ideje volna, hogy a kritikus a tudomány eredményeit arra használja, amire ezen a területen való volna: hogy megmagyarázza a műveket, s további gondolkodásra ingerelje az olvasót – kapcsolati tőkéjében pedig bratyizás helyett meglássa a baráti párbeszéd megteremtésének lehetőségét. Ez volna az egyetlen módja annak, hogy arcvesztés nélkül túlélje az új idők változásait, s legalább részben visszanyerje tekintélyét és társadalmi fontosságát, végül pedig, de nem utolsósorban, a vevőkörét.”
Tény, hogy mindazt, ami az online térben zajlott (vagy épp zajlani kezdett) 2007-ben ilyen jelentőségűnek (is) lehetett látni, hozzá tartozik azonban, hogy már egyetlen évvel később, amikor a „kis kritikavita” köré szerveződő konferencia anyagai megjelentek nyomtatásban is (Az olvasó lázadása? Kritika, vita, internet, szerk.: Bárány Tibor, Rónai András, Kalligram, 2008.), valahogy komolytalanabbnak mutatkozott az egész ügy. Dunajcsik a saját cikkéhez fűzott kiegészítésben maga mondta, „ma már világosan látszik, hogy a magyar kritikai élet és nyelv megújulását nem a Könyvesblogtól kell várnunk”, illetve, hogy „a magyar nyelvű, nyílt internetes fórumok jelen pillanatban nem vagy csak korlátozott mértékben alkalmasak érdemi viták lebonyolítására”. A kötet legtöbb szerzője pedig egyetértett abban, hogy egyébként se válság, se forradalom nincs éppen, még ha megvitatandó vagy megoldandó kérdések akadnak is. De milyen az az idő, amikor nem akad ilyesmi?
Mostani szemmel visszanézve úgy látszik, ennek a szkeptikusabb hangnak volt igaza: nem történt robbanás, nem vették át a lázadó olvasók az irányítást (kiderült, hogy nem is lázadnak annyira),
az a bizonyos arc sem veszett el, igaz, nem is nyerte vissza egykori tekintélyét a kritikus (ha ugyan valóban volt ilyenje neki, és nem csak egy-egy „főítész” miatt hitte mindenki, hogy a kritikus szava általában is számít). Amit kulturális forradalomnak hihettünk tíz éve, kiderült, hogy csak egy igen kis technikai lépése volt a digitális szféra bővülésének. Az olvasó nem tart számot „kritikuspápai” babérokra, s az online közösségi tereket sem akarja arra használni, hogy rágyújtsa a házat az elitista szakmára, helyette beéri azzal, hogy egy olvasóköri vagy családi mikroközösség helyett az online fórumok makrónak tűnő közösségében osztja meg sommás véleményét. Bárány azt írta tíz éve, ha csak annyi történt, hogy „sokkal több emberhez tudom eljuttatni a korábban jellemzően élőszóban, szűk körben kifejezett puszta esztétikai értékítéleteimet, akkor ez alighanem az utóbbi évtizedek egyik legérdektelenebb forradalma.”
| ||
A puszta esztétikai (vagyis érvekkel alá nem támasztott) értékítéletek jó tárháza mondjuk a legnépszerűbb magyar olvasói oldal, a moly.hu is. Persze a molyon is vannak alaposan kifejtett vélemények, gondosan megírt, recenzió jellegű bejegyzések, a többség azonban nem ilyen, mint ahogy ezt az olykor felbukkanó humoros véleményválogatások is jelzik.
A Könyvesblog – ahogy Dunajcsik már 2008-ban megjegyezte – valóban nem vált a magyar kritikai beszédmód megújítójává, helyette tulajdonképpen domesztikálta magát, egy másik szerepbe nőtt bele, és fél lábbal (illetve két fél lábbal, ha lenne ilyen) ki is lépett az online szférából: offline magazinként is megjelenik, és fesztivált is szervez évi két alkalommal. A korai időszak polgárpukkasztását hiába is keresnénk már a blogon, nincsenek „páros lábbal beleszállások” már, és az „új vadak” kényelmetlen és közhelyes szerepétől is megszabadulni látszik a fórum. Igaz, talán ezt a külső körülmények is motiválták: tulajdonképpen megtörtént – még ha nem is épp úgy, ahogy várni lehetett – a tíz évvel ezelőtti jóslat,
megszűnt a napilapkritika.
A Népszabadság kinyírásával lényegében ennek a műfajnak az utolsó bástyája is ledőlt, ma már csak a hétvégi rovatok és a hetilapok (azoknak is csak töredéke) foglalkozik ilyesmivel. A Könyvesblog ezt a fonalat látszik az utóbbi években felvenni: cikkei hosszabbak lettek, mintha a szövegek minősége is javult volna, az erőltetett köznyelviség helyett az igényesebb, középvonalas könnyen olvashatóság vált a blog alaphangjává, az ajtóberúgás stratégiáját pedig az igényesebb közízlés kiszolgálása váltotta le. Az elitista kánon ledöntése helyett mintha egy piaci szempontból és szépirodalmilag is érvényes mainstream képviselete vált volna fő csapásiránnyá. Nádas és Szabó Magda, Stephen King és Roberto Bolaño egyaránt a blog kedvelt szerzőinek számítanak. Ja, és amit anno nagyon hiányolt Valuska, a negatív kritika is mintha eltűnt volna. Üdvözlendő fejleményként pedig (azon túl, hogy nagyjából a Könyvesblog az egyetlen magyar kritikai fórum, ahol a világirodalom és a magyar irodalom egyenlő súllyal jelenik meg) a kritikai nyelven való babrálás helyett a közönségszervezésbe fektet a blog stábja több energiát: Margó-fesztiváljaik valóban elég pezsgő rendezvények voltak az elmúlt években.
A szépirodalmi kritika terepe úgy néz ki, nagy vonalakban nem változott (akár jó hír ez, akár nem): hetilapokban és irodalmi folyóiratokban zajlik a diskurzus java – a legerősebb új fórumnak ráadásul a még ritkábban megjelenő Műút folyóirat tűnik. Az online szféra lehetőségeit inkább mintha a piac tudta volna jobban kihasználni: a kiadók sokkal hatékonyabban képesek megszólítani potenciális olvasóikat a közösségi oldalakon, mint amennyire az úgynevezett Valódi Olvasók tudják a maguk véleményét képviselni ugyanezeken a helyeken. Ezek az úgynevezett primér vélemények sokkal kitettebbek a kiadói marketingstratégiáknak mint a szakmai fórumokon megjelenő kritikák. A belterj helyett a kommersz lett a negatív hívószó. A közösségi térben a saját hangját kereső Valódi Olvasóra tehát nem a régi kánon elitista kritikusbácsijai és nénijei jelentik a fő veszélyt, hanem a piaci sikerre hajtó cégek hatékony reklámtevékenysége. Az internet demokratizáló hatása ma már messze nem olyan magától értetődő, mint a „kis kritikavita” idején, és míg akkor azon kellett aggódni, hogy az irodalom veszíti el az arcát, ma már az a képzet tűnik fenyegetőbbnek, hogy Valódi Olvasók helyett hamarosan inkább egy virtuális marketingstratégiák között öntudatlanul imbolygó, uniformizált közönséget kellene valahogy megszólítani eredeti művekkel.
_______
A Pislogó szobrok a Narancs új blogja. Szerzője Krusovszky Dénes költő, kritikus. Irodalomról lesz benne szó, a régi irodalomról és az újról, arról, amire alig emlékszünk, és arról, amit jobb lenne elfelejteni már, az olvasás öröméről és bánatáról, rossz irodalomról és jóról, és hogy az egyik miért olyan, a másik meg ilyen, vagy fordítva.
