„Az irodalom […] nemcsak őrzi a múltat (jövendőt), hanem teremti is, gondoljunk az idézett Illyés-versre – szókat, miktől egyszer… –, vagy ha a 19. századot képzeljük magunk elé, ki tudja, hogy nem valami Jókai-kavarcs-e, ami bennünk van. Jókai kitalálta Magyarországot. Krúdy már csak egy álom-Magyarországot találhatott ki. Ottlik Géza meg a másik Magyarországot.”
Esterházy Péter
Szét fogjuk ünnepelni az arcunkat idén. Akartuk vagy sem, kell-e nekünk (vagy bárkinek) mindez vagy sem, egyelőre ennyi tűnik biztosnak: hirtelen két vagy három új piros betűs irodalmi nap tűnik fel az olvasók mentális határidőnaplójában. „De persze ünnepelni muszáj” – írtam két éve, akkor még a költészet napja kapcsán (Lobogónk, József Attila), hangot adva annak a méltán népszerűtlen meglátásomnak, hogy mintha kissé kiüresedett lenne ez az április 11-i szeánsz. Ugyanitt kérdeztem meg azt is, hogy „magyar próza napja vajon miért nincs?”, erre tessék, idén lett rögtön kettő is.
Pedig én csak ironizálni szerettem volna egy kicsit.
A kacifántos és nem túl emelkedett történetről az elmúlt napokban-hetekben sok helyen lehetett sokféle verziót olvasni. Az események interpretálásában úgy tűnik, erősen eltérő tendenciák mutatkoznak, miközben az akadozó diskurzust kreatív mellébeszélések és elhallgatások színesítik: az egyik tábor hajlamos említés nélkül hagyni, hogy a másik tábor már előbb elkezdte szervezni a maga ünnepét, a másik tábor hasonlóképpen nem beszéli túl, hogy valóban nem egyeztetett emezzel, és mindezt elküldött és meg nem érkezett levelek, be nem vallott esztétikai-politikai ellenérzések, egy nyögvenyelős összefogásigény meglebegtetése, illetve a háttérből rekedten visszhangzó radikálisabb bekiabálások is szórakoztatóvá teszik.
De kezdjük az elején: történt, hogy 2017 júniusában, a könyvhét megnyitóján a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése (MKKE) akkori vezetője Kocsis András Sándor bejelentette, kezdeményezik, hogy április 14-e, az egy évvel azelőtt elhunyt Esterházy Péter születésnapja legyen a magyar próza napja (ha valaki újranézné, íme a videó). Ez elég magabiztos kezdeményezésnek tűnt, hiszen Kocsis már a második mondatában tényként beszélt róla: „április 11-e a költészet, és április 14-e lesz a magyar próza napja”. Pedig nyilván számítani lehetett rá, hogy Magyarország ma nem olyan hely, ahol ilyen forrón ehetik a kását – pláne, hogy Kocsisék nem vitték túlzásba az ötlet széles körű átbeszélését (az Írószövetségnek pl. elfelejtettek szólni).
A szervezetileg és politikailag is széttagolt, ugyanakkor egyensúlyhiányos magyar irodalmi közegben sejthető volt, hogy egy ilyen, erőből megtolt projekt gyorsan ellenállásba fog ütközni. Ha nem tévedek, ennek az ellenállásnak az első kézzelfogható jele a Magyar Idők cikke volt 2017. július 12-én, aminek már önmagában a címe is üzenetértékkel bírt: Krúdy Gyula születésnapján tarthatnánk a magyar próza napját (a cikk a lap archívumában nincs fent, de pdf-ben itt olvasható). Pataki Tamás, a kormánylap újságírója és vendégei (Mezey Katalin, Szentmártoni János, Orbán János Dénes és Szőcs Géza) arra a közös bravúrra voltak itt képesek, hogy mindössze egy hónappal az MKKE bejelentése után úgy beszélgettek a témáról, mintha a saját ötletük volna az ünnepnap. Se Kocsis, se Esterházy nevét nem ejtették ki a szájukon.
Lényegében lenyúlták az MKKE ötletét, és abból úgy retusálták ki Esterházy alakját, hogy azt még a sztálini fotópreparáló művészek is megirigyelhették volna.
„Az Írószövetség elnöke úgy véli – írta Pataki –, hogy ha a magyar költészetnek és a magyar drámának is van ünnepnapja, nagyon is helyénvaló, hogy legyen a prózának is.” Micsoda eredeti gondolat!
Nem nehéz mindezek után úgy olvasni a történetet, hogy az MKKE által előkészítetlenül, erővel bedobott felvetésre a másik oldal, nevezzük ezt most az egyszerűség kedvéért Írószövetségnek, szintén erővel reagált. Egy ilyen, az erősebb kutya aktusa-jellegű helyzetből pedig nemigen lehetnek kétségeink, hogy melyik négylábú jöhet ki a mai kor körülményei szerint jobban. Az Írószövetség, amelyik, a fenti cikk tanulsága szerint is, eleinte Krúdy Gyula születésnapjára hajtott, a dátumot illetően gyorsan meggondolta magát. Mondják, hogy azért, mert október 21-e túl közel lett volna október 23-hoz, bár az nem világos, hogy a két ünnep (ráadásul csak az egyik nemzeti) miért is ütötte volna egymást.
Krúdy el, helyette színre lép Jókai,
akinek február 18-i Geburtstagja nem pusztán azért jó, mert csak, de rögtön meg is előzi április 14-ét. Ha már lúd, jöjjön minél előbb. Az Írószövetség 2017. november 13-ai ülésén gyorsan el is fogadta a kezdeményezést, mestertervükbe legfeljebb annyi szépséghiba csúszott, hogy mivel az MKKE időközben levédette a magyar próza napja elnevezést, kénytelenek voltak tekerni rajta egyet, és a magyar széppróza napjaként meghirdetni a dolgot. Öröm lehetett az ürömben ugyanakkor, hogy rögvest találtak rá ötvenmillió forintot, illetve nem kisebb támogatót, mint a – névszerzési ügyekben anno talpraesettebben reagáló – Magyar Művészeti Akadémiát.
És akkor itt jön a meg nem kapott levél: az MKKE és a Szépírók Társasága közösen fordult az Írószövetséghez, hogy ne tartsanak már két hasonló nevű ünnepet, helyette legyen Jókai születésnapja a magyar irodalom napja, míg Esterházyé a magyar próza napja. Ez nyilván vagy átment vagy nem, vagy olvasták vagy nem, mindenesetre nem lett belőle később sem megegyezés. De még lehet, elvileg folynak megbeszélések egy szeptemberben tartandó magyar irodalom napjáról, ennek részletei még nem ismertek.
Mindent egybevéve tehát így néz ki most az év irodalmi ünnepnap-kalendáriuma: február 18-a: a magyar széppróza napja, április 11-e: a magyar költészet napja, április 14-e: a magyar próza napja, szeptember valami: a magyar irodalom napja, szeptember 21-e: a magyar dráma napja. Végül is a szent magyar irodalmat tényleg nem lehet elégszer megünnepelni.
Csak hát, különösen a doppelgänger prózanapok esetében félő, hogy gyorsan átmehet kínos méricskélésbe a dolog. Kié nagyobb, kié jobb, kié az igazi?
A költészet napja ilyen szempontból egy sokkal komfortosabban megosztott dolog: ki itt ünnepel, ki ott, ki így, ki úgy, néha van átfedés, néha nincs, viszonylag békésen él egymás mellett, ami együtt nem szeretne. Ám a (szép)próza napjának máris vannak fülsértő mellékzöngéi. Szakács Árpád véletlenül épp aznap próbált kettős lábbal beleszállni Esterházyba a Magyar Időkben (Mit olvassunk?), amikor kikerült a hivatalos hír: Jókai születésnapja lesz az ünnepnap Esterházyé helyett. Oké, mondhatjuk, hogy a Nagy Magyarország magazin egykori, a vidéki napilapok jó részét birtokló Mediaworks mai főszerkesztője, aki olyan akciókkal vétette észre magát korábban, mint a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár átnevezési kísérlete, és aki a finn oktatási rendszer helyén katedrálisokat gyújtogató, részeg suhancokat vizionált, nem számít,
de hát sajnos valamennyire mégis.
Az, hogy Szakács valóban elképesztően gondolat nélküli, kétbekezdéses kocsmai puffogását átvette a szoljon.hu-tól a Magyar Idők kultúra rovata, amit az az Orbán János Dénes szerkeszt, aki már 2017 nyarán a Krúdy-projekt mellett kampányolt, és akinek a vezetése alatt álló Kárpát-medencei Tehetséggondozó Kft. a jókaisra hangolt magyar széppróza napja egyik kiemelt szakmai partnere – ez így egyben azért egy elég könnyen dekódolható gesztus. Szakács paranoiába oltott inkompetenciáját talán felesleges is elemezni (azért az Ottlik–Esterházy-szembeállítás külön tapsot érdemel), érdekesebb, hogy mindez aközben jelent meg a Magyar Időkben, hogy a Szépírók, az MKKE és az Írószövetség nagyjából megegyezett arról, hogy nem fogják egymás rendezvényeit megfúrni, és nem szólítják fel a maguk szerzői körét a másik bojkottjára. Szakács, és a szerkesztőként mögötte álló Orbán János Dénes otrombasága mégis arra figyelmeztet, a szokásos előzetes egyeztetési képtelenségen túl mélyebb indulatok is kavarognak a háttérben.
| ||
Az egész prózanap-história abszurd kabaréja egy dolog, az azonban, ha a kettős ünnep rövid időn belül esetleg a kulturkampf felvonulási terepévé válik, senkinek sem fog használni. Ma legfeljebb a Szakácshoz hasonló háborgó lelkek gondolják azt, hogy Jókai és Esterházy kijátszhatóak egymás ellen, de afelől nemigen lehetnek kétségeink – hiszen az elmúlt években számtalan alkalommal láttuk már –, hogy ha egy állítást, legyen az akármilyen légből kapott is, elégszer elismételnek, előbb-utóbb megragad a fülekben.
