A minap adta a tévé (meg az „internet”) a Szabó Magda világsikere című új dokumentumfilmet, amelyben a rendező, Papp Gábor Zsigmond (látszólag) arra tesz kísérletet, hogy bemutassa: bár itthon nem tartozik a szerző a legelismertebb közelmúltbeli írók közé, külföldön többen olvassák őt, mint Márait vagy Kertészt.
Az a különös helyzet, mondja Papp, hogy miközben világszerte a legjobbak között tartják számon Szabót, itthon a kritika még mindig fanyalogva beszél róla. Igaz – ezt már mi tesszük hozzá –, arról, hogy miért is van ez így, végül is egyetlen magyar kritikust sem kérdez meg.
A film tévés premierjével nagyjából egy időben jelent meg Radnóti Sándor szép visszaemlékezése Békés Pálra az Élet és Irodalomban. Ebben olvassuk: „Író, meseíró, színpadi szerző, fordító, televíziós, mindenben sikeres, de talán nem teljesen elégedett a sorsával. […] A siker minden percét élvezte, de külön fiókban őrizte kis prózaíró-fájdalmát.”
A kis prózaíró-fájdalom oka megint csak valahol a közönségsiker és a szakmai siker közötti egyensúlykülönbségben keresendő. A helyzet, ha részleteiben vagy léptékében el is tér, mégis nagyon hasonló Szabó Magdáéhoz, akinek ugyancsak megvolt a maga kis, jobban mondva inkább nagy prózaíró-fájdalma. Elég levelezésébe beleolvasni.
Nyilván a két gyökeresen eltérő alkat más-más módon kezelte ezt a fájdalmat, és végül is nagyon más pályát jártak be, mégis, a frusztrációik részben hasonló tőről fakadhattak.
Felső, alsó, középső
„A magyar irodalom egy másik dilemmája – írja tehát Radnóti Békés kapcsán –, hogy a highbrow és a lowbrow között nem ismeri a midbrow-t vagy middlebrow-t. Hogy mennyire nem, azt az is mutatja, hogy angol szót használok rá. (Méghozzá olyat, amely a nyelvben őriz egy XIX. századi tudományos tévedést a koponya – ez esetben a homlok – formájának a személyiséggel való összefüggéséről.) Mindenesetre a »komoly«, a »nehéz«, a »magas« irodalmat és az elsődlegesen szórakoztató szándékú lektűrirodalmat, »tömegkultúrát« üggyel-bajjal meg tudjuk különböztetni, de a kettő közötti széles mező nincs kijelölve, s aki ott mozog, az állandó bizonytalanságban van, hogy hova is tartozik.”
Valóban komoly dilemmája ez a magyar irodalomnak, de nemcsak a magyarnak, hanem általában a kisebb irodalmaknak, s azok közül is talán kiemelten a volt keleti blokk irodalmainak, ahol a piac és az irodalom működése hosszú évtizedekig lényegében egyfajta kulturális tervgazdaságként működött – hol lazábban, hol szorosabban, de sohasem egészen szabadon.
De mi is az a middlebrow, és ha létezne nálunk, az tényleg megoldást jelentene-e bármire is?
A fogalom, ha pejoratívan használnánk, egyfajta középszert jelentene, és volt is neki ilyen felhangja, de a kritikai közbeszédben (mármint az angolszászban) mára inkább már egy neutrális, sőt, az utóbbi egy-két évtizedben akár pozitív töltetű kifejezéssé avanzsált. A szó maga különben az agykutatás korai szakaszához kapcsolódik, egy 19. század eleji német orvos, bizonyos Franz Joseph Gall és az általa kidolgozott frenológiai irányzat jelenti a fogalom forrásvidékét. A frenológia összefüggést tételezett fel a koponya fizikai megjelenése és az illető egyén szellemi képességei között. Gall nézetei nagy hatással voltak a brit és az amerikai tudományos életre is, nem egészen függetlenül attól talán, hogy a gyarmatosító britek és a rabszolgatartó amerikaiak is jó hasznát vették az elnyomottak tudományos alapú alacsonyabb rendűvé nyilvánításához.
Vagyis a brow itt szó szerinti értelemben jelent meg: a magasabb homlok nagyobb intellektust, az alacsonyabb kisebbet jelzett. A következő évtizedek során az angol nyelvű közbeszédben aztán a highbrow lassan az intelligens, művelt polgár szinonimája lett, a lowbrow pedig az iskolázatlan munkásságé. Irodalmi vonatkozásban a jelzőt először a New York Sun újságírója, Will Irvin használta 1902-ben, ő a highbrow-t már kifinomult, minőségi, szó szerint magas irodalomként értelmezte. A köztes kategória, a middlebrow majd az 1940-es években kezd elterjedni, többek között a Life magazin hasábjain. A huszadik század közepére a három irodalmi brow közkeletű kifejezéssé vált.
A tollammal fogom agyonszúrni
A fogalom történetének egyik sokat hivatkozott epizódja Virginia Woolf nevéhez kötődik. 1932 októberében az írónő The Second Common Reader című esszékötetét elég csúnyán (és igaztalanul) lehúzta J. B. Priestley író-kritikus, majd néhány nappal később a BBC rádióban felolvasott egy szöveget To a Highbrow címmel, amiben azt a fajta intellektuális magatartást gúnyolta ki, amely elhatárolódik minden népszerű elemtől, alacsonyabbnak tartott műfajtól és bármitől, ami kicsit is szórakoztató lehet.
Woolf ezzel is találva érezte magát, de nem reagált még, helyette megtette barátja, Harold Nicolson (az ő szövegének a címe To a Lowbrow volt). A csetepatéról beszámolt a The New Statesman című folyóirat is ezután, Nicolsont hozva ki a vita győztesének. Woolf végül is a The New Statesman szerkesztőségének írt egy hosszú, meglehetősen éles és azzal együtt humoros levelet – ám ezt végül mégsem küldte el. A levél csak halála után került nyilvánosságra, a The Death of the Moth című posztumusz esszékötetben, azóta viszont az egész brow-kérdés egyik alapszövegeként olvassa a kritika.
Ilyeneket mond benne Woolf: „Nekünk highbrow-knak is, elfogadom, meg kell keresnünk a megélhetésre valót; de ha mi eleget kerestünk már hozzá, akkor egyszerűen csak élünk. Ellenben ha a middlebrow-k eleget kerestek már az élethez, ők folytatják, hogy tudjanak miből költekezni is.”
Nyilvánvalóan itt két emberi típusról beszél ironizálva a szerző, de már ennek is irodalmi következményei vannak: kétféle gyökeresen eltérő kultúrafogyasztási stratégiát vázol fel. Pontosabban hármat, a lowbrow-val együtt, de azt a maga módján őszintének tartja a zavaros és kétszínű middlebrow-hoz képest. Majd így fejezi be: „Ha bármilyen ember, férfi, nő, kutya, macska vagy akár egy félig eltaposott féreg middlebrow-nak merészel nevezni, a tollammal fogom agyonszúrni.”
Réteg vs. tömeg
Volt tehát honnan feljönnie a fogalomnak, de hát a kulturális környezet is radikálisan megváltozott rövidesen. A szórakoztatóipar, a populáris zene, a mozi, a musical, a televízió a század közepére alaposan átformálták nem csak a kultúra fogyasztásának szokásait, de azt is, hogy egyáltalán mi az, amit kultúrának nevezünk. És természetesen elindult a magas és a mély kultúra keveredése is rögtön – nyilván valahol középen. A middlebrow abból a se hús, se hal szerepből, amiben Woolf látta és láttatta, lassan átváltott egyfajta közvetítői státuszba, különösen az irodalom terén.
Dwight Macdonald Against The American Grain: Essays on the Effects of Mass Culture című 1962-es könyvében már arról beszél, hogy az amerikai highbrow kultúra specializálódott, és egyfajta ínyencséggé vált, míg az eredeti lowbrow kultúra (ami lényegében egyfajta népi kultúra lenne nála) helyét átvette a masscult, tehát az ipari és nem művészeti szempontokkal és módszerekkel operáló tömegkultúra.
A midcult vagy middlebrow kultúra ott lép be, ahol a tömegkultúra már nem képes kielégíteni a közönséget, a magaskultúra azonban még mindig elérhetetlennek tűnik. A kultúrafogyasztás élményét adja meg a társadalom széles rétegeinek, azonban – figyelmeztet Macdonald – azzal fenyeget, hogy tulajdonképpen lebutítja a magaskultúrát, vagyis annak felvizezett, fogyaszthatóvá tett hamis változatát juttatja el a tömegkultúra felől érkező befogadókhoz.
Az elmúlt évtizedek jelentősebb vitái – és ilyesmire emlékeztető dolgok már nálunk is történtek (mint a nagy- és a kis-kritikavita) – valahol éppen a közérthetőség kontra kifinomultság (másként: túlspecializáltság, megint másként: érthetetlenség) törésvonal mentén alakultak ki. A 80-as évektől kezdve, az ezredforduló után pedig végképp, a magaskultúra fogalma éppolyan gyanússá vált, amennyire korábban a tömegkultúra számított kellemetlen jelzőnek. Az irodalomban is nagyon erősen éreztette a hatását ez a folyamat, eltörlődni látszottak a határok, és a korábbi highbrow-middlebrow-lowbrow fogalmi hármas helyett az unibrow vagy a nobrow használata látszott alkalmasabbnak a jelenségek leírására.
Közérthető, de igényes
A middlebrow valahogy mégis túlélte a dolgot, és ha jól látjuk a helyzetet, éppen azért, mert ez volt mind piaci, mind társadalmi értelemben a legeladhatóbb kategória. Ha már könyvekről beszélünk, ma ezt jelenti: közérthető, de gondosan megírt, irodalmi igényű, szórakoztató mű. Ez egyfelől a társadalmi igazságosság kifejezetten élessé vált igényével is kompatibilis, hiszen lényegében nem rekeszt ki semmilyen befogadói csoportot (sőt, rajta keresztül valahol – mondják – szót érthetnek a korábban csak high- vagy csak lowbrow kultúrát fogyasztó rétegek is), másfelől pedig az átalakuló – valóban piacosodó – irodalmi piac igényeit is kiszolgálja, hiszen jó eséllyel tömegesen eladható termékeket állít elő, szemben a magas művészet vagy az ellenművészet (avantgárd) korábbi produktumaival.
Ha visszatérünk a magyar irodalomhoz, látnunk kell, hogy ez az egész fejlődési ív (nemcsak a fogalomé, természetesen, hanem az irodalom befogadásáé és az irodalmi piacé), nálunk lényegében teljesen kimaradt.
Mire a kultúrafogyasztás arisztokratikusabb keretei felszámolódtak, a piac is felszámolódott, egyáltalán, a kulturális termékekhez való hozzájutás körülményei torzultak, pervertálódtak. Az irodalom különböző rétegei a szocializmus kultúrpolitikájának jegyében eltöröltettek – és minden műfaj egyetlen irodalomfogalom présébe került.
| ||
A Rozsdatemető kapcsán írta Bán Zoltán András a Beszélőben, ’97 májusában: „Ha belegondolunk, a hatvanas évek elején Magyarországon nem létezett bestseller-irodalom, nem volt krimi, sci-fi, pornó, amolyan middle-brow szórakoztató irodalom sem, az emberek szinte elepedtek valami olvasnivaló után. Fejes (és az olyan írók, mint Csurka, Galgóczi, Moldova) képesek voltak pótolni ezt a hiányt.”
Vagyis egy olyan paradox helyzet állt elő, melyben az irodalomfogalom leszűkítése miatt a szépirodalomnak kellett létrehoznia (a könyvpiacnak, már amit annak lehetett nevezni, pedig szépirodalomként árulnia) önmagából a middlebrow-t.
Minden szépirodalom volt, és éppen ezért csak a szépirodalomnak lehetett presztízse. A rendszerváltást követően aztán a könyvpiacon megjelent az olcsó szórakoztató irodalom (mass culture) és népszerű lett, a kritika pedig elkezdte – Bánhoz hasonlóan – azt pedzegetni, hogy nem minden tekinthető szépirodalomnak feltétlenül, amit eddig kényszerűen annak könyveltünk el.
Érdekes hasadás keletkezett a magyar irodalomban. A magas és az alacsony rendű irodalom között egyfajta senki földje alakult ki: az írók féltek, ha ide pozicionálják a műveiket, az egész munkásságuk a legalsó rétegbe zuhanhat. A kiadók pedig, mivel az olvasói reflexek nem változtak azonnal, továbbra is magas irodalomként igyekeztek piacra dobni olyan műveket (és életműveket), amelyek erre nem voltak alkalmasak.
A kritika bizonyos szempontból ezt volt kénytelen lekövetni: ha a kiadó magas irodalomként tette elém a művet, akként kell elbírálnom is – illetve, ha piaci értelemben nem jön létre middlebrow-réteg, azt a kritika önmagában nem képes létrehozni a kiadók helyett.
Félrement
Szabó Magda világsikerével szemben a hazai kritika fanyalgása vagy Békés Pál „kis prózaíró-fájdalma” tehát ugyanabból a szituációból eredt: sem ők magukat, sem a kiadók őket nem oda pozicionálták, ahová kellett volna, és valami olyan elvárásnak akartak megfelelni (tudatosan vagy tudattalanul), ami lényegében nem volt életszerű.
Szabó Magda külföldön azért nagyon sikeres, mert a nyugati kiadóknak évtizedes gyakorlatuk van a minőségi szórakoztató irodalom piaci képviseletében. Itthon mindeközben tovább él az az igény, hogy az írónő teljesítményét a legmagasabb rendű szépirodalomként ismerjék el – aminek a kritika láthatóan nem akar mindenáron megfelelni.
| ||
Ám ez a történet messze nem ért véget itt: ma is lépten-nyomon hallani lehet, ahogy népszerű írók a szakmára panaszkodnak, mert az nem ismeri el őket a maga fórumain (vagy nem eléggé), és ugyanígy highbrow szerzők néznek irigykedve és értetlenül könyves óriásplakátokra és metrós hirdetésekre: hogy nekik ez miért nem jár?
Ha már úgy tűnik, hogy lassan a siker válik az irodalom egyetlen fokmérőjévé, és már nem is arról beszélünk, hogy egy könyv jó-e vagy sem, hanem hogy sikeres-e vagy sem, azt sem ártana újragondolni, hogy mindezt milyen kontextusban és milyen hagyományokkal vagyunk kénytelenek végigcsinálni.
