Május közepén költöztem Koppenhágába, pontosan három héttel azután, hogy eldöntöttem, Koppenhágába fogok költözni. Négy európai ország közt vacilláltam már egy ideje, végül azért döntöttem Dánia mellett, mert nagyon bírom a filmjeiket, és mert itt egy darab ismerősöm sincs. Gondoltam, így kalandosabb.
| ||
Ráadásul egy szót sem tudok dánul – azaz, ez nem igaz, most már legalább tízet tudok, de május közepén még nem álltam ilyen jól. Szép nyelv, olyan benyomást kelt, mintha németül beszélnének visszafelé, erősen szétcsapva. Esetleg angolul előrefele, fuldokolva. Viszont meg kell tanulnom, már feltéve, ha Dániában akarok élni. Márpedig itt akarok élni, egy darabig biztosan.
Hogy miért? Két oka van. Bár a mikrokörnyezetemben minden rendben volt, már csak a munkám okán is képtelen voltam kizárni a nagy magyar valóságot, ami finoman szólva nem hatott jól a hangulatomra. Ez a toló hatás, ami mellett legalább olyan erősen ott a húzó: a már említett kaland lehetősége. Van, aki sziklát mászik, hogy ne unja el magát, más cápákkal úszkál; én inkább elköltöztem egy városba, ahol egy másfél hónapra kivett szobán kívül nem volt senkim és semmim. Talán őrültség így nekivágni, de én remekül érzem magam – bejegyzésről bejegyzésre elmesélem, hogy miért.
