Lázár Jánosnak rossz napja volt április 7-én. A 45. kormányinfón előbb az IMF által adott hitel visszafizetését ünnepelte meg. A napi.hu még aznap kiderítette, hogy valójában az IMF–EU–Világbank által 2008-ban biztosított csomagból az EU nyújtotta hitel utolsó, 1,5 milliárd eurós részletét fizette vissza az Államadósság Kezelő Központ. A továbbiak során megvédte Kiss Lászlót, mondván „10 olimpiai aranyérem van a mérleg másik serpenyőjében”. A szövetségi kapitány pár órával később lemondott. Végül, az egy nappal korábban a Kúria által elengedett népszavazási kérdés kapcsán előbb ironikusan azt mondta, hogy „hajrá MSZP!”, majd részletesen is kifejtette, hogy szerinte az a helyes, ha a boltok vasárnap zárva tartanak.
| ||
Történt mindez csütörtökön. Ehhez képest alig négy nap múltán Rogán Antal bejelentette a kormány hátraarcát, és kedden a parlament vissza is vonta a vasárnapi boltzárat szentesítő törvényt.
Az eddig leírtak csupán azt példázzák, hogy nehéz a kormányszóvivőként is működő miniszterek élete. Néha pontatlanul jelzi az apparátus, hogy mit is kell ünnepelni, vagy morálisnak is felfogható döntést hoz az, akit hajlamosak vagyunk egy cél által (olimpiai aranyérem) orientált rendszer részének tekinteni. Mindennapos kockázatok ezek egy miniszter életében, szóra sem érdemesek.
Csakhogy a népszavazás ügye más eset. És nem azért, mert a miniszter ismét benézett valamit, hanem azért, mert álláspontja mellett akkor is kitartott, amikor az már időszerűtlenné vált. Lázár János annak ellenére sem szavazta meg a boltzár feloldását, hogy sajtóhírek szerint az állásával játszott. Orbán Viktor ugyanis világosan megmondta, hogy miniszteri karrierjét kockáztatja az a miniszter, aki nem támogatja a kormány álláspontját. Balog és Lázár miniszterek pedig nem támogatták. Annyi merészség ugyan nem szorult beléjük, hogy a parlamenti szavazáson nemmel voksoljanak, de annyi igen, hogy ne menjenek el szavazni, majd közös közleményben tudassák a nagyérdemű közönséggel, hogy távolmaradásuk tiltakozás a döntés ellen, és nem a feledékenység vagy éppenséggel a rossz időjárás következménye.
Igencsak meglepődhetett ezek után az, aki izgatottan várta, hogy milyen büntetés vár a renitensekre. Másnap azt írta ugyanis egy hódmezővásárhelyi hírportál, hogy Orbán Viktor Lázár Jánoséknál töltötte az éjszakát. Előbb megvacsoráztak, majd nem tudjuk pontosan, mi történt, de a lényeg az, hogy másnap reggel a miniszterelnök onnan indult a Vajdaságba.
Hát ez mindennek, csak megtorlásnak nem nevezhető, mondhatná a közelgő fideszes apokalipszisben reménykedő olvasó. Legfeljebb felesége és különösen két gyermeke érezhette annak, hogy a TEK-es bácsik huzamos vizsgálatnak vetik alá a szomszéd Lajcsi (8 éves) vízipisztolyát vagy ragaszkodnak a kolbászos rántotta előkóstolásához. Lássuk be, egy miniszterelnöki családlátogatás mindig bonyodalmas egy terrorizmus fenyegette világban, amelyben még egy játék fénykard is komoly fejtörést okoz a miniszterelnök testőreinek. Ám mielőtt elmerengenénk azon, hogy mit tenne a TEK, ha igazi fenyegetéssel kerülne szembe, próbáljuk meg politikailag értelmezni a helyzetet.
Első állítás: Házon belül Orbán Viktornak nem volt még ekkora konfliktusa három kormányzása során. Sőt, nem kockáztatunk nagyot, ha azt mondjuk, hogy Horn Gyula Bokros Lajossal való összeütközése óta nem volt ekkora csattanás egyazon kormánypárton belül. (A koalíciós partnerekkel való csetepaték nem számítanak.)
Csakhogy: a miniszterelnök számára a vasárnapi boltzár soha nem volt kardinális kérdés. A KDNP kihisztizte, és Orbán rájuk hagyta. Ha ez kell nektek, skacok, megkapjátok, mondhatta a miniszterelnök egy évvel ezelőtt, a sikeres menekültkampány előtt, de a sorozatos vereségek után. Ebből következik a második állítás: a konfliktus egy olyan ügy kapcsán következett be, amely a centrális erőtér szempontjából indifferens. Ha van, jó (és külön Semjén Zsolt), ha nincs, az sem tragédia. A centrális erőtér fenntarthatósága szempontjából az a fontos, hogy a párton belüli egység ne bomoljon meg. Az egység látszatának fenntartása pedig mindent megér. Még azt is, hogy miniszterelnöktől szokatlan módon az otthon melege helyett egy miniszter házának vendégszobáját válasszuk. Orbán mindent elkövetett azért, hogy a konfliktust elsimító szerepkörben mutassa magát. Előbb kiszivárgott, hogy hosszan győzködte renitens minisztereit, aztán jött a hódmezővásárhelyi intermezzo.
Ha azonban Lázár János szemszögéből nézzük mindezt, a helyzet újabb árnyalatokkal gazdagodik. A kancelláriaminiszter – aki ténylegesen az operatív kormányzás feje – nem először fordul szembe a kormányzati mainstreammel. A legemlékezetesebb eset Rogán kabinetfőnöki és propagandaminiszteri kinevezésének elhúzódó története, melyet Lázár mindvégig nyíltan ellenzett, sőt a lemondását is meglebegtette. A májusban megszellőztetett lépésre végül szeptemberben került pont. Rogán, akár csak korábban Lázár, a nagyobb politikai mozgásteret cserélte fel a nagyobb erőforrások feletti diszponálás lehetőségére. A frakcióvezető politikai tényező – ezzel szemben egy miniszter legfeljebb politikai végrehajtó: csak sokkal több pénz felett rendelkezik.
Orbán Viktor az évek során különösen hatékony, és ami legalább ilyen fontos: a személyének alárendelt hatalmi gépezetet gyártott a Fidesznek nevezett egykori politikai pártból. Az utolsó szuverénnek látszó és saját jogon is szövetségeket kötő és vazallusokat gyűjtő figurától, Simicska Lajostól is megszabadult. Látszik egy törésvonal „régiek” és „újak”, „elviek” és „pragmatikusak” között, de Kövér László, Navracsics Tibor vagy Pokorni Zoltán zsörtölődései legfeljebb a kremlinológia iránt fogékony politikafogyasztót érik el, míg Németh Szilárd vagy Tuzson Bence kevésbé kifinomult szájkaratéja minden kormányzati médiumból visszaköszön a nap 24 órájában. (Az elvi szó használatán nem kell felszisszenni: mindössze annyit jelent, hogy vannak néhányan a kormánypárton belül, akik kevésbé lelkesek Orbán stílusában és tartalmában fokozatosan putyinizálódó politikájától – és ennek néha hangot is adnak.)
Orbán Rogánra bízta a kommunikációt, ezzel okosan el is helyezte őt az „újak” között. A pár évvel fiatalabb és politikai karrierjét is jóval később kezdő Lázár Jánost pedig odaszorította a lézerblokkolókat és sok százezres öltönyöket zsigerből megvető „öregek” közé. Ő maga így szórakozottan figyeli, ahogy két lehetséges trónkövetelője egymást gyalulja.
Erre is jó példa a boltzár. A parlamenti szavazás napján megjelent az utóbbi időben egyre inkább a Fidesz nem hivatalos közlönyeként működő Népszabadságban egy cikk, mely szerint Orbán már egy héttel korábban megbízta Rogánt és Varga Mihályt a boltzárat visszavonó törvény kidolgozásával. És még aznap este a propagandaminiszter egy tévéműsorban meg is erősítette az értesülést, melynek minden bizonnyal ő maga a forrása.
Ha mindez igaz (volna), akkor az Lázár szempontjából fölöttébb kellemetlen. Ebben az esetben ugyanis a miniszter vagy hazudott, amikor alig pár nappal korábban még Semjén Zsolt alkalmi szövetségeseként harcoskodott a boltzár mellett, vagy – ami még rosszabb – egyszerűen nem tudott a miniszterelnök döntéséről, azaz megkerülték őt. Márpedig egy kancelláriaminiszternek mindenről tudnia kell, ami a kormányban történik.
Így mielőtt meghatódnánk azon, hogy Orbán Viktor felkereste miniszterét vidéki otthonában, hadd emlékeztessek arra, hogy nem ez az első eset. 2014 januárjában Rogán frakcióvezető szülőfalujában járt a miniszterelnök egy szlovéniai útavatás kapcsán. Pálinkával és rétessel várták – bár az ott alvás szóba sem került.
