Közhelynek számít az a gondolat, hogy Görögország a modern demokrácia bölcsője, és mint ilyen, az európai eszme forrásainak egyik főárama. Ráadásul olyan közhely ez, amely magát a csatlakozást is nagyban meghatározta. A rideg ökonómia tényei, valamint az eleven politikai-kulturális tradíciók ugyan nem feltétlen támasztották alá a görög csatlakozás indokoltságát, mégis, az unió dokumentumai fontosnak érzik ennek hangsúlyozását. Némi, de nem túlzó leegyszerűsítéssel Görögország azért válhatott idejekorán az Európai Unió tagjává, mert annak vezetői szimbolikus jelentőséget tulajdonítottak a tagságának. Giscard d’Estaing, akkori francia államfő szerint Európa egyenesen a gyökereihez tért vissza a görög csatlakozás által.
Mindannyian görögök vagyunk! A felkiáltás, minden látszat ellenére, nem a Facebook-forradalmárok új keletű Charlie Hebdo-parafrázisa, de még csak nem is az 1979-ben uniós tagállammá válás felett érzett eufória kifejezése. A mondatot (We are all Greeks), 1821. november elsején írta le Percy Bysshe Shelley, az angol költészet óriása Hellász című verses drámájának prológusában. A művet az ugyanabban az évben kitörő görög szabadságharc ihlette, mely az irodalomtörténészek szerint egyszerre testesítette meg Shelley két szenvedélyét: a szabadságot és a görögséget. Maga a gondolat már a 19. század elején sem számított újdonságnak, az értelmiségi közbeszéd része volt legalább fél évszázada. A napóleoni háborúk utáni pangásban azonban olyannyira forradalminak tűnt, hogy Shelley előszavát hetven éven át csak megcsonkítva publikálták. A Hellász szövege azonban megjelenhetett – a cenzúra, jó okkal, nyilván kevés felforgató hatást tulajdonított egy 1100 soros verses drámának.
Shelley görögök iránti elragadtatása minden bizonnyal nem lépett volna túl az irodalmár körök értékelvű, de csekély hatósugarú világán, ha nem jelenik meg a színen a másik költőóriás, Lord Byron, aki évekkel korábban gyermeket nemzett Shelley sógornőjének. A boldogtalan anya jószerével egész Európán át üldözte Byront, aki ugyan nem kapitulált az asszony ostroma miatt, de egész életen át tartó barátságba keveredett a másik költőzsenivel. (E barátság tárgyunk szempontjából mellékes terméke a Frankenstein és a modern vámpírirodalom, amely egyszerre született meg egy viharos genfi tavi éjszaka után.)
A szerelmekben megcsömörlött és alkotói válsággal küszködő, romantikus spleen által rabul ejtett Byron számára a görög szabadságharc kiváló alkalmat, sőt – később végzetesnek bizonyuló – színpadot biztosított ama tétel igazolására, hogy a költőnek a szavak helyett magukkal a dolgokkal kell foglalkozni. Azaz a szabadság iránti elkötelezettségünket, amennyiben az a legfőbb érték, nem csak lánglelkű versekkel, hanem tettekkel is bizonyítani szükséges.
Shelley és Byron újságot alapított (The Liberal), majd előbbi váratlan halála után a lord úgy döntött, ennél konkrétabb, kézzelfoghatóbb tettekre van szükség a költészet elveinek gyakorlatban való bizonyításához. Szeretőit és korábbi életformáját hátrahagyva Lord Byron 1823-ban csatlakozott a történelem egyik legbizarrabb szabadságharcához, amelyet konkrétan hajókereskedők indítottak el, még csak nem is a piaci expanzió, hanem sokkal inkább a felvilágosodás eszméinek jegyében. Ez volt a görög függetlenségi háború. Mindannyian görögök vagyunk, vallotta Byron is, és július 16-án elhajózott Genovából.
Saját pénzén hajót épített, hogy megostromolja Lepantót. A közhiedelem szerint a görög szabadságharc áldozata lett, a valóságban egy félrekezelt fertőzés végzett vele 1824. április 19-én anélkül, hogy akár csak egyszer is fegyvert ragadott volna.
Ahhoz, hogy megértsük mindezek hatását, értenünk kell Byron nyilvános szerepét és annak jelentőségét a 19. század elején. Talán nem túlzás azt mondani, hogy a maga korában Byron egyszerre volt Paris Hilton és Csernus Imre. Majka és LeBron James. Ha lett volna közösségi média, ő vezette volna a lájkok és retweetek ranglistáját. Természetesen elsősorban nem költői teljesítménye, hanem személyiségének társadalmi reprezentációja révén. (Schopenhauer visszaemlékezései szerint a nők sikongani kezdtek, amikor megpillantották őt, amint kilovagolt Velencében.)
Bármennyire is excentrikusnak tűnt, Byronnak – és a görög szabadságharc oltárán hozott áldozatának – komoly hatása volt Európában. Előbb a brit közvéleményt hangolta a törökök ellen – ennek folyományaként a City elkezdte finanszírozni a görög szabadságharcot, míg végül a brit politika is szembefordult a szultánnal. Három évvel később a szövetséges brit–francia haderő, a hozzájuk taktikai-vallási okokból csatlakozó oroszokkal megsemmisítette a török flottát.
Görögországnak ugyanazok a nyugati hatalmak hozták a felszabadulást 1828-ban, amelyeket most a Sziriza kárhoztat. De mindez nem történhetett volna meg, ha nincs Shelley és Byron, a török atrocitásokat egyoldalúan és hiperbolisztikusan ábrázoló Delacroix meg a többi vezető európai művész és értelmiségi. Ők hangolták a közvéleményt a törökök ellen olyannyira, hogy a végén a politikának is lépnie kellett.
Az pedig egy külön történet, hogy mekkora – immáron két évszázados – politikai traumát okoz a görög politikai közösségnek mindez. Hogy miként lehet író, filozófus vagy képzőművész egy mai görög akkor, ha minden lépését Szophoklészhez, Platónhoz vagy Pheidiaszhoz mérik. Hogy miként azonosulhat a saját történelmével az a görög polgár, akinek mindig az athéni démosz aranykorát olvassák a fejére, negligálva az azóta eltelt 2500 évet.
We are all Greeks, írta Shelley – és azóta is ez a toposz uralja az európai közgondolkodást, ha a görögök kerülnek szóba Byrontól Giscard d’Estainig, Merkeltől Pogátsa Zoltánig. Pedig könnyen lehet, hogy többet ártott, mint használt.
A görögöknek és Európának is.
