Most nem a jobboldalról lesz szó. Nem azt elemezzük, milyen rémesen vicceseket mondtak a Trianon-emléknapon a Fidesz és a Jobbik szónokai – arra ott a Narancs Szüret rovata, majd jövő héten olvashatjuk. És kivételesen azt sem mérlegeljük, hogy mi a magyarországi jobboldal általános felelőssége abban, hogy a trianoni döntés gyászmunkája a mai napig sem végeztetett el. Most tehát nem horthyzunk, nem wassalbertozunk, nem csurkázunk, bár lenne rá indok és késztetés egyaránt.
Beszéljünk most a baloldalról. Három dolgot kellene megérteni Trianon kapcsán.
Egy: Trianon nem a jobboldalé, hanem mindannyiunké, akik magyarnak vallják magukat. Nem egy kellemetlen vidéki rokon, akit elnézően megtűrünk és óvatosan kerülgetünk, ha feljön Budapestre. Nem lehet óvatosan kerülgetni, itt van bennünk, ha akarjuk, ha nem.
Kettő: az empatikus beszéd, azaz annak a ténynek az elfogadó megértése, hogy Trianon sokaknak fáj, nem jelenti automatikusan sem a revizionizmust, sem az irredentizmust, és különösen nem a demokratikus értékek általában vett tagadását – noha az összefüggések világosak.
Három: Trianon fáj. Függetlenül attól, hogy egy elhibázott politika logikus következményének, vagy a nagyhatalmak összeesküvésének, a magyar nép érdemtelen büntetésének tekintjük. Ahogyan az összefirkált falért vagy az összetört vázáért járó pofon akkor is fáj, ha bizonyos pedagógiai elvek szerint megérdemeltük azt.
Kezdetnek talán annyi is elég volna, ha ez utóbbit a baloldal észrevenné. Ha legalább addig eljutna, hogy „Ez minden magyarnak fáj. Nincs olyan magyar, akinek jólesne, hogy Nagyvárad Romániához tartozik. Nincs olyan magyar, aki ne sajgó szívvel gondolna arra, hogy Kolozsvár Románia egyik tartományának a fővárosa.” Nem, nem Vona Gábor szavai ezek, de még csak nem is Prohászka Ottokáré, hanem Révai Józsefé.
Ha idáig sikerülne eljutni, akkor az is világossá válna, hogy a fájdalomra nem jó válasz a népek közötti megbékélés, a határok spiritualizálása, és végképp nem jó az európai unióra való hivatkozás. Ezek mind szükségesek, de egyfelől Trianontól függetlenül, másfelől pedig csak azután, hogy megértettük, mi az, és miért az, ami fáj.
Kezdetnek elég volna, ha észrevennék, de még nem tartunk itt. Az MSZP például idén az európai minimálbérrel igyekezett tematizálni, míg a Demokratikus Koalíció az európai ügyészség felállítását követelte sajtótájékoztatóján.
Aztán délutánra a szocialisták valószínűleg észrevették, hogy ciki, amit csinálnak, mert sebtében ketten is megszólaltak Trianon ügyében is – egy meglehetősen általános elnöki tweettel, illetve egy Tisza Istvánt ekéző közleménnyel („mi Ady oldalán álltunk és állunk”). A feladatot jobban teljesítette az Együtt és a PM, az LMP pedig konferenciát is szervezett Trianonról – nekik legalább eszükbe jutott, hogy Trianon évfordulója van.
