Rövid, indulatos poszt a baloldal Trianon-képéről

  • Keszthelyi András
  • 2015. június 7.

Political Animal

Most nem a jobboldalról lesz szó. Nem azt elemezzük, milyen rémesen vicceseket mondtak a Trianon-emléknapon a Fidesz és a Jobbik szónokai – arra ott a Narancs Szüret rovata, majd jövő héten olvashatjuk. És kivételesen azt sem mérlegeljük, hogy mi a magyarországi jobboldal általános felelőssége abban, hogy a trianoni döntés gyászmunkája a mai napig sem végeztetett el. Most tehát nem horthyzunk, nem wassalbertozunk, nem csurkázunk, bár lenne rá indok és késztetés egyaránt.

Beszéljünk most a baloldalról. Három dolgot kellene megérteni Trianon kapcsán.

Egy: Trianon nem a jobboldalé, hanem mindannyiunké, akik magyarnak vallják magukat. Nem egy kellemetlen vidéki rokon, akit elnézően megtűrünk és óvatosan kerülgetünk, ha feljön Budapestre. Nem lehet óvatosan kerülgetni, itt van bennünk, ha akarjuk, ha nem.

Kettő: az empatikus beszéd, azaz annak a ténynek az elfogadó megértése, hogy Trianon sokaknak fáj, nem jelenti automatikusan sem a revizionizmust, sem az irredentizmust, és különösen nem a demokratikus értékek általában vett tagadását – noha az összefüggések világosak.

Három: Trianon fáj. Függetlenül attól, hogy egy elhibázott politika logikus következményének, vagy a nagyhatalmak összeesküvésének, a magyar nép érdemtelen büntetésének tekintjük. Ahogyan az összefirkált falért vagy az összetört vázáért járó pofon akkor is fáj, ha bizonyos pedagógiai elvek szerint megérdemeltük azt.

Kezdetnek talán annyi is elég volna, ha ez utóbbit a baloldal észrevenné. Ha legalább addig eljutna, hogy „Ez minden magyarnak fáj. Nincs olyan magyar, akinek jólesne, hogy Nagyvárad Romániához tartozik. Nincs olyan magyar, aki ne sajgó szívvel gondolna arra, hogy Kolozsvár Románia egyik tartományának a fővárosa.” Nem, nem Vona Gábor szavai ezek, de még csak nem is Prohászka Ottokáré, hanem Révai Józsefé.

Ha idáig sikerülne eljutni, akkor az is világossá válna, hogy a fájdalomra nem jó válasz a népek közötti megbékélés, a határok spiritualizálása, és végképp nem jó az európai unióra való hivatkozás. Ezek mind szükségesek, de egyfelől Trianontól függetlenül, másfelől pedig csak azután, hogy megértettük, mi az, és miért az, ami fáj.

Kezdetnek elég volna, ha észrevennék, de még nem tartunk itt. Az MSZP például idén az európai minimálbérrel igyekezett tematizálni, míg a Demokratikus Koalíció az európai ügyészség felállítását követelte sajtótájékoztatóján.

Aztán délutánra a szocialisták valószínűleg észrevették, hogy ciki, amit csinálnak, mert sebtében ketten is megszólaltak Trianon ügyében is – egy meglehetősen általános elnöki tweettel, illetve egy Tisza Istvánt ekéző közleménnyel („mi Ady oldalán álltunk és állunk”). A feladatot jobban teljesítette az Együtt és a PM, az LMP pedig konferenciát is szervezett Trianonról – nekik legalább eszükbe jutott, hogy Trianon évfordulója van.

Figyelmébe ajánljuk

Jancsics Dávid korrupciókutató: Az Orbán család vagy a Matolcsy-klán működése új jelenség

Jancsics Dávid a Leukémia zenekar gitárosaként a hazai underground zenetörténethez is hozzátette a magáét, majd szociológusként az Egyesült Államokba ment, azóta a San Diego-i egyetem professzora. A magyarországi korrupcióról szóló doktori disszertációját átdolgozva idén magyarul is kiadták A korrupció szociológiája címmel. Erről beszélgettünk.

Újabb mérföldkő

  • Harci Andor

Mi lett volna, ha 1969-ben, az amougies-i fesztiválon Frank Zappa épp másfelé bolyong, s nem jelentkezik be fellépőnek a színpadon tartózkodó Pink Floyd tagjai mellé?

Vándormozi

  • - turcsányi -

John Maclean nem kapkodja el, az előző filmje, a Slow West (A nyugat útján) 2015-ben jött ki.

Mi, angyalok

Egyesével bukkannak elő a lelátó hátsó részét határoló cserjésből a zenekar tagjai (Tara Khozein – ének, Bartek Zsolt klarinét, szaxofon, Darázs Ádám – gitár, Kertész Endre – cselló) és a táncos pár (Juhász Kata és Déri András).

Új válaszok

A művészet nem verseny, de mégiscsak biennálék, pályázatok, díjak és elismerések rendezik a sorokat. Minden országnak van egy-egy rangos, referenciaként szolgáló díja.

Mintha a földön állva…

Összegyűjtött és új verseket tartalmazó kötete, a 2018-ban megjelent A Vak Remény a költő teljes életművét átfogó könyv volt, ám az új versek jelenlétét is kiemelő alcím a lírai opus folyamatosan „történő” állapotára mutat, arra, hogy még korántsem egy megállapodott vagy kevésbé dinamikus költői nyelvről van szó.