Sok szempontból nem olyan nagy katasztrófa, hogy az uniós alkotmány - szinte biztosan - megbukott a franciaországi és hollandiai elutasítás után. Az EU-nak így is vannak működőképes alkotmányos keretei, ha kicsit toldozottak-foldozottak is. Nem az a legnagyobb baj az unióval, hogy a döntéshozatali rendszere enyhén elavult, vagy hogy nincs közös külügyminisztere. Inkább az, hogy a "nem" valószínűleg újabb gól az "európai szociális modell" nevű régi vágású protekcionista attitűd és a gazdasági modernizáció közt folyó küzdelemben azok javára, akik még ma, 2005-ben is azt az illúziót dédelgetik, hogy az elöregedett és kissé ellustult kontinens megpróbálhat úgy tenni, mintha a világban nem történt volna semmi az elmúlt 15 évben. Miközben még az Egyesült Államokban, a XXI. századi gazdaság gigászi fellegvárában is azon aggodalmaskodnak, hogy vajon fel tudják-e venni, fel lehet-e venni a versenyt az elképesztő tempóban felzárkózó Kínával és Indiával.
*
Az öreg és a modern Európa közti küzdelem egyes csatái házon belül folynak. Magyarország a többi új tagállammal az egyik oldalon áll, jellemzően Nagy-Britanniával, Írországgal és pár más északi liberális állammal együtt, jellemzően a németekkel és a déli, latin országokkal szemben. Az alkotmány elutasítása pedig sok tekintetben az Európai Unió "túlzott liberalizmusától" és gazdasági modernizációs reformjaitól történő elzárkózás volt, különösen Franciaországban.
Az európai gazdaság évek óta tartó csendes haldoklása Magyarországot és a többi keleti államot elsősorban két dolog miatt érinti. Az egyik az, hogy az unió azon államai, amelyek hagyományosan finanszírozzák a közösségi költségvetést és a felzárkóztatási programokat, nem akarnak fizetni. Az idei költségvetési vita (A nagy zsákmány, Magyar Narancs, 2005. június 2.) erről szól: az eddig ismeretlen szintű önzésről és fukarságról, ami persze teljesen érthető egy olyan időszakban, amikor évek óta nincs gazdasági növekedés, és ezért nincs pénz sem. Ennek egyik áldozata éppen az elmaradott és befektetésre éhes Kelet-Európa.
A másik probléma - és ez a nagyobb: a közösségi költségvetésből így is irgalmatlanul, talán elkölthetetlenül sokat fogunk kapni -, hogy felütötte fejét Nyugat-Európában a protekcionizmus ronda szörnyetege, szemében idegengyűlölet villog. A francia népszavazás misztikus főszereplője, a "nem" táborának fő ellenségképe a "lengyel vízvezeték-szerelő" volt, aki hajlandó sokkal többet és sokkal olcsóbban dolgozni, mint a monolitikus szakszervezeti és kvázi-tervgazdasági rendszer által védett francia vízvezeték-szerelő, és akit ki kell szorítani a francia piacról. A lusta franciáknak - és általában a lusta nyugat-európaiaknak - nincs kedvük versenyezni az olcsóbb kelet-európai munkaerővel és általában az olcsóbb kelet-európai gazdaságokkal. Nagy-Britanniát és Írországot leszámítva az összes régi uniós tagállam egy átmeneti időszakra lezárta munkaerőpiacát az újak dolgozói előtt. (Az attitűd szempontjából mindegy, hogy a kelet-európai munkaerő nem valami mobil, még a meglévő kvótákat sem töltjük ki.)
*
A régi és a modern Európa közti tusakodás nem biztos, hogy jól alakul e két alapvetően modernizáció-, globalizáció- és EU-ellenes népszavazás után. Az eredményt demokrata politikus aligha hagyhatja figyelmen kívül. A bevándorlóktól, versenytől, gazdasági reformoktól való félelem nyomot hagy a nyugat-európai politizáláson, egyszerűen azért, mert sok szavazatot ígér. Az új francia miniszterelnök programja és kabinetje első ránézésre konzervatív, óvatoskodó és populista. Még a liberális francia jobboldal üdvöskéje, az elvileg piac- és reformpárti Nicolas Sarkozy is protekcionista hangokat hallat a referendum óta.
*
A piaci versenyben, a modernizációban, a globalizálódó világban - az új Európában - helytállni képtelen nyugat-európai államok - főleg a betegeskedő Franciaország és Németország - az unió hagyományosan vezető és jellemzően progresszív szereplőiből a reakció apostolaivá váltak már évekkel ezelőtt, s a francia és holland népharagtól még jobban felbátorodhatnak. A brüsszeli közvélekedés szerint a népszavazások után az amúgy is akadozó, népszerűtlen európai gazdasági reformok esélye csak tovább csökken. A hazai reformokra is képtelen Jacques Chirac és Gerhard Schröder béna kacsává vált, tőlük vezetést várni nem lehet, csak gáncsot.
Végeredményben a tét ennél is nagyobb: képes-e elfogadni az európai közvélemény, hogy a globalizálódó világban az egyre keményebb verseny menedzselésének egyetlen eszköze az Európai Unió. Meglovagolni a globalizációt, learatni gyümölcseit, de egyúttal megvédeni minket a legkellemetlenebb hatásaitól csak ez tud, mert határokon átnyúló jelenségeket csak határokon átnyúló intézményekkel lehet kezelni. Lehet, a válasz: nem. Ez pedig baj, mert az unió legitimációs pillérei gyengék. A közös európai piac logikája és az európai politikai elit néhány évtizedes elkötelezettsége önmagában nem biztos, hogy elég. Az EU nem nemzetállam, nem törzs, nem család. Nem Istentől való, nem adott. Folyton bizonyítania kell. Ha az európaiak és rövidlátó politikusaik nem tudják megérteni, hogy szükségük van rá, a 21-ik században egyre inkább, akkor ha összedőlni nem is, de működni csak akadozva, betegesen fog, reformra, lendületre képtelenül. Ez pedig baj, mert már túl sok feladatot aggattunk rá.
