35 óra - Európa a népszavazások után

  • Szlankó Bálint
  • 2005. június 16.

Publicisztika

A nagy amerikai lapok oly gonoszak tudnak lenni Európával!
A New York Times külpolitikai esszéírója cikkét a brutális sebességgel modernizálódó indiai hi-tech ipar központjából, Bangalore-ból keltező Tom Friedman epésen annyit jegyzett meg az európai alkotmányt elutasító francia népszavazás után: "A franciák mindent elkövetnek, hogy megőrizzék a 35 órás munkahetet, miközben az indiai informatikusok hajlandóak volnának napi 35 órát dolgozni. Sok sikert."

Sok szempontból nem olyan nagy katasztrófa, hogy az uniós alkotmány - szinte biztosan - megbukott a franciaországi és hollandiai elutasítás után. Az EU-nak így is vannak működőképes alkotmányos keretei, ha kicsit toldozottak-foldozottak is. Nem az a legnagyobb baj az unióval, hogy a döntéshozatali rendszere enyhén elavult, vagy hogy nincs közös külügyminisztere. Inkább az, hogy a "nem" valószínűleg újabb gól az "európai szociális modell" nevű régi vágású protekcionista attitűd és a gazdasági modernizáció közt folyó küzdelemben azok javára, akik még ma, 2005-ben is azt az illúziót dédelgetik, hogy az elöregedett és kissé ellustult kontinens megpróbálhat úgy tenni, mintha a világban nem történt volna semmi az elmúlt 15 évben. Miközben még az Egyesült Államokban, a XXI. századi gazdaság gigászi fellegvárában is azon aggodalmaskodnak, hogy vajon fel tudják-e venni, fel lehet-e venni a versenyt az elképesztő tempóban felzárkózó Kínával és Indiával.

*

Az öreg és a modern Európa közti küzdelem egyes csatái házon belül folynak. Magyarország a többi új tagállammal az egyik oldalon áll, jellemzően Nagy-Britanniával, Írországgal és pár más északi liberális állammal együtt, jellemzően a németekkel és a déli, latin országokkal szemben. Az alkotmány elutasítása pedig sok tekintetben az Európai Unió "túlzott liberalizmusától" és gazdasági modernizációs reformjaitól történő elzárkózás volt, különösen Franciaországban.

Az európai gazdaság évek óta tartó csendes haldoklása Magyarországot és a többi keleti államot elsősorban két dolog miatt érinti. Az egyik az, hogy az unió azon államai, amelyek hagyományosan finanszírozzák a közösségi költségvetést és a felzárkóztatási programokat, nem akarnak fizetni. Az idei költségvetési vita (A nagy zsákmány, Magyar Narancs, 2005. június 2.) erről szól: az eddig ismeretlen szintű önzésről és fukarságról, ami persze teljesen érthető egy olyan időszakban, amikor évek óta nincs gazdasági növekedés, és ezért nincs pénz sem. Ennek egyik áldozata éppen az elmaradott és befektetésre éhes Kelet-Európa.

A másik probléma - és ez a nagyobb: a közösségi költségvetésből így is irgalmatlanul, talán elkölthetetlenül sokat fogunk kapni -, hogy felütötte fejét Nyugat-Európában a protekcionizmus ronda szörnyetege, szemében idegengyűlölet villog. A francia népszavazás misztikus főszereplője, a "nem" táborának fő ellenségképe a "lengyel vízvezeték-szerelő" volt, aki hajlandó sokkal többet és sokkal olcsóbban dolgozni, mint a monolitikus szakszervezeti és kvázi-tervgazdasági rendszer által védett francia vízvezeték-szerelő, és akit ki kell szorítani a francia piacról. A lusta franciáknak - és általában a lusta nyugat-európaiaknak - nincs kedvük versenyezni az olcsóbb kelet-európai munkaerővel és általában az olcsóbb kelet-európai gazdaságokkal. Nagy-Britanniát és Írországot leszámítva az összes régi uniós tagállam egy átmeneti időszakra lezárta munkaerőpiacát az újak dolgozói előtt. (Az attitűd szempontjából mindegy, hogy a kelet-európai munkaerő nem valami mobil, még a meglévő kvótákat sem töltjük ki.)

*

A régi és a modern Európa közti tusakodás nem biztos, hogy jól alakul e két alapvetően modernizáció-, globalizáció- és EU-ellenes népszavazás után. Az eredményt demokrata politikus aligha hagyhatja figyelmen kívül. A bevándorlóktól, versenytől, gazdasági reformoktól való félelem nyomot hagy a nyugat-európai politizáláson, egyszerűen azért, mert sok szavazatot ígér. Az új francia miniszterelnök programja és kabinetje első ránézésre konzervatív, óvatoskodó és populista. Még a liberális francia jobboldal üdvöskéje, az elvileg piac- és reformpárti Nicolas Sarkozy is protekcionista hangokat hallat a referendum óta.

*

A piaci versenyben, a modernizációban, a globalizálódó világban - az új Európában - helytállni képtelen nyugat-európai államok - főleg a betegeskedő Franciaország és Németország - az unió hagyományosan vezető és jellemzően progresszív szereplőiből a reakció apostolaivá váltak már évekkel ezelőtt, s a francia és holland népharagtól még jobban felbátorodhatnak. A brüsszeli közvélekedés szerint a népszavazások után az amúgy is akadozó, népszerűtlen európai gazdasági reformok esélye csak tovább csökken. A hazai reformokra is képtelen Jacques Chirac és Gerhard Schröder béna kacsává vált, tőlük vezetést várni nem lehet, csak gáncsot.

Végeredményben a tét ennél is nagyobb: képes-e elfogadni az európai közvélemény, hogy a globalizálódó világban az egyre keményebb verseny menedzselésének egyetlen eszköze az Európai Unió. Meglovagolni a globalizációt, learatni gyümölcseit, de egyúttal megvédeni minket a legkellemetlenebb hatásaitól csak ez tud, mert határokon átnyúló jelenségeket csak határokon átnyúló intézményekkel lehet kezelni. Lehet, a válasz: nem. Ez pedig baj, mert az unió legitimációs pillérei gyengék. A közös európai piac logikája és az európai politikai elit néhány évtizedes elkötelezettsége önmagában nem biztos, hogy elég. Az EU nem nemzetállam, nem törzs, nem család. Nem Istentől való, nem adott. Folyton bizonyítania kell. Ha az európaiak és rövidlátó politikusaik nem tudják megérteni, hogy szükségük van rá, a 21-ik században egyre inkább, akkor ha összedőlni nem is, de működni csak akadozva, betegesen fog, reformra, lendületre képtelenül. Ez pedig baj, mert már túl sok feladatot aggattunk rá.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.